Ha valaki egy kicsit is ismeri az Új Szó című szlovákiai magyar napilapot, az tudja: a legkisebb oka sincs csodálkozni azon, hogy február 16-án, amikor a lap Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel közölt interjút, a beszélgetés során egyetlen kérdés sem akadt arra vonatkozólag, hogy a magyar kormány miért akadályozta meg, hogy a felvidéki magyarság életében a mai napig súlyos nyomokat hagyó Benes-dekrétumok ügye az ENSZ emberjogi bizottsága elé kerüljön. Hogy nem a Gyurcsányt kérdező újságírók feledékenységéről van szó (egyikük ugyanis erre hivatkozott), azt az is bizonyítja, hogy az Új Szó az üggyel sem az interjút megelőzőleg, sem utána nem foglalkozott, noha a mulasztásról – az ügy súlyának megfelelően – személyesen a lapigazgatónak érkezett észrevétel. Annak azonban, hogy mindez így történt, oka van. Ez az ok pedig nem más, mint hogy az egyetlen szlovákiai napilap sohasem vádolható az MSZP és az SZDSZ iránti barátságtalansággal. Ezzel magyarázható, hogy az interjút készítő két újságíró nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni Gyurcsányt a magyar kormány gyalázatos szabotázsa miatt, és ezzel magyarázható az a bátortalanság és az a visszafogottság is, amivel a lap azon történésekhez viszonyul, amelyek a magyar kormánypártokat esetleg nem a legelőnyösebb oldalukról mutatnák be.
Visszatérve az ENSZ előtti bojkottra: nagyon hiányzott a korrekt tájékoztatás. Hiszen a Benes-dekrétumok ilyen vagy olyan következményeit Szlovákia-szerte ma is több százezren viselik. Például az a több tízezer ember, akiket az elnöki rendelet alapján kényszermunkára hurcoltak Csehországba. Március 5-én szentmisén és előadással rájuk emlékeztek a csallóközi Albáron, ám a rendezvényt az Új Szó – noha kapott róla értesítést – nem tartotta említésre méltónak. Ahogy nem tartotta említésre méltónak azt sem, amikor tavaly december elején a Selye János Egyetem vendége volt Henrik Hägglund professzor, a helsinki Svéd Társadalomtudományi Főiskola rektora, aki Kétnyelvű oktatási modell Finnországban címmel tartott előadást a sokat támadott révkomáromi campuson, illetve tárgyalásokat kezdett a két kisebbségi egyetem közti jövőbeni együttműködés lehetőségeiről. E kulcsfontosságú esemény az Új Szónak egyetlen bekezdést sem ért meg.
A lap világnézeti hovatartozásáról azonban mindennél többet elmond az, ahogyan a magyarországi belpolitikához viszonyul. „Mindenkinek szíve joga belebújni abba az árvalányhajas uniformisba, melyet Orbán Viktor szabómester hazai, vajdasági, kárpátaljai, erdélyi vagy éppen a Kárpát-medence említett tájairól már régen áttelepült és magyar állampolgárságot nyert önkéntes és fizetett tanácsadóival közösen varr Budapesten” – írta Bodnár Gyula tavaly november 13-án, amikor a Fidesz elnöke – Bodnár szavaival – „kétségtelenül kitűnő, érzelmekre ható, ám kirekesztő elemeket sem mellőző retorikájával” többek között a felvidéki magyarok számára nyújtandó kettős állampolgárság mellett kezdett kampányba. Mindezen persze nem nagyon van csodálkoznivaló, hiszen a státustörvénnyel kapcsolatban sem volt másképp. Akkoriban még ilyesmiket is lehetett olvasni: „Az igazolvány és a törvény körüli felhajtás Orbán Viktor pártjának kampányait szolgálta” (Tóth Mihály, 2003. 06. 02.); „Félreérthetetlenné tették, hogy jobb nemzettársnak tekintik, aki kiváltja a magyarigazolványt, mint aki nem váltja ki” (Tóth Mihály, 2002. 09. 02.); „Sokan visszataszítónak találták az Orbán Viktor által megtestesített politizálási stílust és módszert, melyből kedvezménytörvény formájában sem kértek” (Bodnár Gyula, 2002. 06. 15.); „Kétéves hajtépés után kiderül, támogatni nélküle is lehet. Mennyi energiát meg lehetett volna spórolni” (Molnár Norbert, 2003. 07. 21.).
De ugorjunk egyet! Tavaly tavasszal, amikor Orbán Viktor – a kormánypárti politikusokkal ellentétben – körútra indult a Felvidéken, hogy a szlovákiai magyar szavazókat az uniós választásokon való részvételre biztassa, Nagy András ezt írta: a szlovákoknak „a közönségtalálkozókról a kilencvenes évek első felére jellemző meciari tömeggyűlések jutnak eszükbe. Talán nem véletlenül”, majd a hamis analógiába préselt Orbán Viktorról megjegyzi: „A szlovákiai magyar polgári köröket pedig, remélem, csak viccnek szánta” (2004. 03. 11.). A Fidesz elnökének a felvidéki polgári körök alapítását indítványozó felvetése Tóth Mihály publicistát is kihozta a sodrából: „Az MKP vezetői közül senki sem kérte ki magának, hogy Orbán a polgári körök forszírozásával bizony visszaélt a vendégjoggal” (2004. 03. 12.).
De talán még ennél is többet nyom a latban az a tömérdek negatív töltetű publicisztika, amelynek közös vonása a nacionalizmussal, a szélsőségekkel való riogatás. Ami – tegyük hozzá – nemcsak érthetetlen, de veszélyes is. Azoknak ugyanis, akik kisebbségben élnek, s kisebbségiként kell megvívni mindennapos harcukat identitásuk megőrzéséért, lényegesen erősebb nemzeti érzésre és büszkeségre van szükségük, mint az anyaországiaknak. Ráadásul a nemzeti érzés apadása egy határon túli magyar esetében jó eséllyel akár az asszimilációhoz vezető út első fokát is jelentheti. Ennek tudatában pedig nagyon elgondolkodtató, hogy az említett írások vajon milyen céllal, milyen indíttatásból születnek. A műfaj legnagyobbjai a már emlegetett Tóth Mihály, aki – a háttérben tévesen a baszk terrorszervezetet gyanítva – még a madridi terrortámadás után is a felvidéki magyarok radikalizálódásától óvott, illetve E. Fehér Pál, a Népszabadság nagy öregje, akiről Duray Miklós csupán annyit mondott az Új Szó on-line tavaly november 22-i fórumán, hogy „1968. augusztus 21-től Csehszlovákiában szovjet katonai egyenruhába öltözött haditudósítóként dolgozott”.
Hiba volna azonban azt hinni, hogy a lap véleményrovatában megjelenő írások a felvidéki magyarság többségének nézeteit tükrözik. Erről szó sincs. A valóság az, hogy az Új Szónál olyan publicisták, akik nem baloldaliak vagy liberálisok, gyakorlatilag nem is kapnak lehetőséget. Mutatóba – némi igyekezettel – természetesen elő lehet rángatni egy-egy konzervatív hangvételű cikket, ám ezek csak elenyésző mértékben vannak jelen, s a cél velük csupán annyi, hogy erőteljesebb kritika esetén általuk próbálják igazolni – vagy inkább szimbolizálni – a lap pártatlanságát, elfogulatlanságát.
Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a magyar belpolitikát érintő híradások – az MTI-n kívül – túlnyomórészt baloldali médiumoktól érkeznek (Origo, Index, RTL Klub stb.), valamint hogy a Tallózó rovat gondosan válogatott nyugati lapszemléiből Orbán Viktorról olyasmiket lehet megtudni, hogy „populista”, „nacionalista”, „flörtölt a szélsőjobboldallal”, „egyeduralkodó”, „a nacionalista és antiszemita szélsőjobboldalra kacsingat”, „király akart lenni”, akkor azt látjuk, hogy a felvidéki olvasók előtt a magyar jobboldalt gyakorlatilag teljesen bekerítették.
Hogy a passaui Petit Press tulajdonában lévő napilap – amely az Illyés Közalapítványtól 1998-ban 2 millió, 1999-ben 2,7 millió, 2000-ben 1,7 millió, 2001-ben 600 ezer, 2002-ben pedig 1,6 millió forintot kapott – mindezt megteheti, annak egyszerű oka van. Ez pedig nem más, mint a monopolhelyzet. Aminek egyik fontos következménye, hogy a felvidéki magyar újságolvasó kiszolgáltatott helyzetbe kerül, hiszen nem tud válogatni a lapok között, így aztán, ha tájékozódni akar, kénytelen azt megvenni, ami van. Az Új Szó pedig – konkurencia híján – nincs versenyhelyzetben, és így semmi sem készteti arra, hogy akár a legkisebb mértékben is igazodjon olvasóinak igényeihez, vagy legalábbis szem előtt tartsa érdeklődésüket: bármit is ír, így is, úgy is megveszik. Mindez persze nem szerencsés, hogy így van, hiszen a sajtó egyedülállóan hangsúlyos szerepet tölt be a kisebbségek életében. Első számú közvetítője a kisebbségi kultúrának, valamint szinte kizárólagosan ő határozza meg a kisebbségi közgondolkodást, de – például a „nacionalizmus” miatt – bűntudatot, szégyenérzetet is sugalmazhat, s még azonosságtudatuk elvesztésének is lehet kovásza. Nagy felelősség, hogy egy kisebbségi lap az identitás megőrzésére vagy annak feladására kondicionálja olvasóit.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
