Klónok és droidok

Némi tétovázás után úgy döntök, Ausztria felől közelítem meg Triesztet, olcsóbb és mégiscsak autópályán lehet haladni, ami télvíz idején megnyugtatóbb, mint a szlovén hegyekben kilométereken át anyázni egy markológép mögött, az út menti malacpörgetős szakember meg ott lesz nyáron is. Maradjunk annyiban, hogy valamivel jobb így, mert ami Graz és Klagenfurt között már vagy tizenöt éve folyik (illetve nem folyik) építés címszó alatt, az Afganisztánban is necces lenne, hát még egy ilyen gazdag országban, a sötét, elhanyagolt alagutakról nem is beszélve, azokban folyamatos tömeggyilkossági kísérletet végeznek a helyi útfelügyelet illetékesei. Aztán Olaszország. Udine után, Trieszt felé ismerősen csengő név az irányjelző táblákon, Gorizia. A város 1918-ig Görz néven Ausztriához tartozott, és környékén, az Isonzó mentén, a doberdói fennsíkon iszonyatos ütközetek zajlottak az első világháborúban, faggyal, gázzal és temérdek elesett magyar bakával és tiszttel. Anyai nagyapámról, Széll Sándor főhadnagyról két háborús fényképet őrzök, az egyiken lóháton látható Budejovicében (ott, ahol Svejk állandóan eltévedt), a másikon valahol „Doberdónál” a lövészárokban, roham előtt vagy után, számomra szerencsére nehezen elképzelhető helyzetben. A fényképezőgép kattant egyet, de mi történt azután? Bátorság, félelem, bajtársiasság, hősiesség, hideg, gázálarc, bűz, halottak, éjszakák, álmok, győzelem, vereség, sebesülés? Tőle nem tudhattam meg, mert mire megérhettem volna, már csak ült a lócán, nem szólt egy árva szót sem, amióta a komcsik elvették mindenét. Kilencvennégy éves volt, amikor meghalt. Mert ők még bírták, nem nyafogtak az Alpokban egy veszélyesebb kanyarban. Mindenesetre jó tudni, hogy az ember előbb-utóbb megtalálja a saját emblematikus helyeit.

Trieszt jó kis hely, a történelem során kellett is mindenkinek, aki arra járt, virágkorát kétségtelenül mint az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb kikötővárosa élte (itt játszódik Verne Sándor Mátyásának jó néhány fejezete), de jelenleg is fontos regionális központ. 1947-ben a párizsi békével Olaszország elveszítette Isztriát és az Adria keleti partvidékén fekvő területeit, ráadásul Trieszt és környéke (akárcsak Berlin) egészen 1954-ig megszállási övezet lett, mert Titónak is tetszett. A város tavaly ünnepelte annak az eseménynek az ötvenedik évfordulóját, hogy az olasz hajók újra befuthattak a kikötőbe. Kultúrák találkozása: szinte frázis, de itt pontos a meghatározás, tenger és hegyek, mediterráneum és kontinens, latin és germán, határozottan kellemes elegy, és az egészet egységbe foglalja a Monarchia emlékezete. Az autópályáról letérve először tengerpart, kertváros, majd egy negyed, amely a megszólalásig hasonlít szegény Budapest még élhető részeinek egyikére, a Németvölgyi út környékére, egyáltalán nem lepne meg, ha feltűnne a Tik-tak presszó portálja. Aztán piazzák és palazzók, és parkolás a kikötőben, mert azt jószerével csak ott lehet, és ott a szálloda, a Savoyai Jenőről elnevezett Hotel Excelsior is. Négycsillagos, még a Habsburgok építették, hatalmas aula, kétszobás rezidenciák, a fürdőkádból létrával lehet kijönni, a tengerre néző teraszon partit lehetne adni, és itt a trieszti filmfesztivál, az Alpe Adria Cinema központja. És még valami, ami a későbbiekben nagy jelentőséggel bír majd. Én ilyet eddig még életemben nem láttam, de a „lakosztályhoz” tartozik egy tökéletesen felszerelt konyha is. Esti érkezés, kipakolás és irány egy trattoria, mert az éhség nagy úr.

„A dohányról nem beszélek sokat. Nagy ebéd után az első füst legyen szivar, éspedig kubai vagy havannai. A második vastag albán cigaretta az aranysárga, méregerős fajtából. A harmadik lehet könnyebb görög vagy szerb. Közönségesebb ebéd után is először minden esetben szivart ajánlok. Kisebb baráti ebédek után lehet négyféle cigaretta: egyiptomi, angol, szerb és középerős magyar. Magányos ivásoknál pipázni kell, éspedig hangulat szerint angol illatos dohányt vagy verpelétit. Általában azt tapasztaltam, hogy még azok is, akik az ételek és a borok válogatásában elég nagy készségre tettek szert, a dohányösszhangzatokra kevesebb figyelmet fordítanak. Ennek a gondatlanságnak előbb-utóbb meg kell szűnnie. Ha bennünket helyesen kormányoznának, a különböző ételekhez és borokhoz való dohányok szívását már régen rendelet szabályozná. A jelen ateista kormányzatoktól persze az ilyesmit hiába várjuk.” Hamvas Béla ezt is remekül látta, de azt, ami most történik, még a legdurvább rémálmában sem merte volna előhúzni a tudattalanjából. Szerencsétlen Sirchia egészségügy-miniszteren eluralgott az ír téboly, és 2005. január 10-től Olaszországban a „vendéglátó-ipari üzemegységekben” tilos a dohányzás. Közelebb hozom: egy kávé mellé, vacsora után, baráti borozgatás közben nem lehet rágyújtani. Tilos. Vietato. Vagy még inkább: Verboten. Egy közpénzből élő állami szolgán keresztül az állam megtiltotta az állampolgároknak. Van persze másik lehetőség is: a tulajdonos gondoskodik a megfelelő szellőzőberendezésről, a külön helyiség ugyanis nem elegendő. Ennek a végtelenül cinikus „alternatívának” több helyen is véres a torka, amint megtudhatjuk a Grazia nevű népszerű nőcimagazin január 25-én utcára került számából, Giovanni Ciullo Dohányzás: eljött a nem ideje című riportjából. Először is megfizethetetlen, a hír hallatán a gyártók negyven százalékkal megemelték a berendezések árát, másodszor, ha valaki mégis beszereltetné, az előírt teljesítményű gépezet által gerjesztett huzat leszakítaná a kedves vendég fejét. A tilalom megszegői egyébként 2500 (!) euróig terjedő büntetésre számíthatnak. Ciullo körsétája során az örvendező militáns antinikotinistákon kívül szokásaik megváltoztatására kényszerülő embereket, aperitifidőben (ezt az olaszok komolyan veszik) üresen kongó helyeket és vadul anyázó vendéglősöket talál, miként magam is. Este fél kilenc, be az első szimpatikus étterembe (mind az), az ajtón ott a „Vietato fumare!” feliratú tábla, de azért benézek. „Uram, egész Triesztben nem talál egy helyet sem, ahol rágyújthat” – mondja a tulaj. A hangulatos vendéglőben egy lélek sincs. A második helyen (egy asztalnál ülnek) feladom az ellenállást, bedobok egy halat, és azonnal fizetek. Talán a sarki bár. Messziről látom a tömeget, gázégők alatt zajlik az élet az utcán, odabent senki, a pincér gyönyörű poharakban hordja az italokat (nem műanyag, mert az embert nem lehet legyőzni soha, ahogy Hemingway mondta), kár, hogy nincs több öt foknál, ez azért levon valamicskét az élvezet értékéből. A Sirchia nevűből itt hamar lenne haleledel, de azért van valami nyomasztó bája az egésznek, olyanok vagyunk, mint a leprások anarchoszindikalista bázisközössége. Viszont másnaptól haver a halas, a hentes, a pék és a zöldséges, csúcsra jár az Excelsior konyhája, gondolom, távozásom után elég volt egy kis vakolás és festés, és máris eltűnt a környéket beborító, a tenger áldott gyümölcseiből származó illatfelhő. Grazie, dottore Sirchia. Persze mindjárt itt a tavasz, és benépesülnek a teraszok, enyhül a vendéglátásból családjukat fenntartók lincshangulata, és messze még az újabb rosszkedvű tél, de azért elképzelem James Joyce-t (ő is lakott itt), amint éppen nem gyújthat rá valamelyik gyönyörű kávéházban. Szombathelyig szaladt volna, s most fújhatnák a szobrát a lagúna hídján. Elmondom, mi lesz még. Mert lesz, az biztos, az ilyen kezdetek természetéből adódóan. Hamar lesznek csatlakozók (a fenéknyalásban szinte megelőzhetetlen Magyarország az elsők között), mert a hülyeség ragadós. Először csak a nyilvános helyeken, munkahelyeken nem lesz szabad cigizni, aztán az utcán sem. Aztán otthon sem. A már most is ujjlenyomatozó, műholdazó, internetező, mobilon helymeghatározó világállam globálrendőre ránk töri a vécéajtót. Aztán betiltják a dohányzást. Előtte még megy egy kicsit a polémia, és amikor már minden hülye megszólalt, és mindenki rémesen unja az egészet, lenyomják a torkunkon, mint az összes többi szemetet. Lesznek, akik felébrednek, és „Legalizáld, ne kritizáld!” táblákkal masíroznak a híradókban, a világmédia globálmegmondói pedig hálásak lesznek nekik, mert eltűnik a lényeg. Virágzik a csempészet, bandaháborúk törnek ki a területekért, mint mindig, amikor látszólag prohibicionisták és antiprohibicionisták csapnak össze, lásd alkohol, kokain, ópium. Káosz lesz, amelyben rendet kell teremteni. A káoszt fokozza majd, hogy a legnagyobb dohánytermelő országokban (sok közülük a legszegényebbek közé tartozik) tömegek veszítik el egyetlen megélhetési forrásukat, jönnek az éhséglázadások, és akkor nagy-nagy rendet kell teremteni, amire már csak kevesen képesek. Összeesküvés-elmélet? Fantazmagória? Sci-fi? Attól azért mindenkit óva intenék, hogy bevegye: azok az ismeretlen emberek, akik a demokrácia szent nevében időről időre a sorsunkról döntenek, és módszeresen pusztítják az esőerdőket, génkezelt moslékkal etetik, gumiarábikummal itatják a gyerekeinket, pusztítják az óceánokat, a haladás, a fejlődés és a modernizáció nevében tönkreteszik a vizeket, a levegőt, és neurotikus adósrabszolgává teszik a föld népességének túlnyomó részét, nos, hogy ezek a klónok és droidok hirtelen elkezdtek aggódni az egészségünkért. Ezért már most azt javaslom, hogy mindenki érdeklődjön a körzetében 2006-ban induló képviselőjelölttől, hogy milyen álláspontot foglal el ebben az ügyben, nehogy meglepetés érje, és rendőr verje ki a szájából a cigit, mint a hetvenes–nyolcvanas években. Magam egyébként szeretnék leszokni, és úgy küzdeni tovább dohányos világpolgártársaim alapvető, ésszerű jogaiért, mint egy Voltaire, akiért pedig egyáltalán nem vagyok oda.

Ez persze csak egy szinopszis volt, „egy eljövendő nagy film megkevert részletei” (Bereményi–Cseh), hiszen filmfesztiválon vagyunk Triesztben, méghozzá a tizenhatodik nemzetközin. Nem olyan, mint a nagy triász, Cannes–Berlin–Velence, de ez inkább előnyére válik. Otthonos, de jól szervezett, a fókuszban Közép-Európa és a Balkán meg egy kicsit Ázsia is, ami határozottan jót tesz az egésznek. Valami ilyesmit kellene csinálni a magyar filmszemléből, hiszen Budapest még romjaiban is jó kulissza, az a hibrid pedig, amely évek óta vegetál, amúgy is tarthatatlan. Aztán már csak azt kéne kitalálni, hogy mi legyen a magyar játékfilmgyártással, de azt nagyon, mert már ott tartunk, ahol az „élet más területein”, a gazdaságtól a fociig. Siralmas, hogy ne mondjam, sors- és kilátástalan az egész, a bolgárok, a macedónok, a törökök jobbnál jobb filmekkel dörömbölnek, itt meg még mindig semmi. Ez Triesztből nézve még szomorúbb, pedig szurkol az ember nagyon. Valaki szólhatna, hogy van már filmtörvény, nincs már Orbán-kormány, van lóvé, tehát úgymond megszűnt minden akadály, jöhetnek a remekművek. Vagy legalább egy épkézláb forgatókönyv, aztán lehetne képekben gondolkodni. Vagy fordítva, úgy is jó. És valami okostojás feltehetné magának a kérdést, hogy miért nem ír forgatókönyvet Dobai, Esterházy, Bereményi, miért nem rendez Müller Péter, akit Budapesttől Amszterdamon át New Yorkig zabálnának. Addig is ezt a rakás szerencsétlenséget, amelyet ma „menő” filmnek neveznek nálunk, magára kéne hagyni, mint a Békéscsabai Előre Spartacust, és jól telepumpálni az itt taroló Kocsis Tibort (Új eldorádó) és Zsigmond Dezsőt (Aranykalyiba) és sorra a remek dokumentaristáinkat, avagy éppen az Inforg Stúdiót, akik Triesztben impozáns felhozatallal jelentkeztek. Aztán majd meglátjuk.