Kolbász 2.

Nem szeretek korábbi írásaimra visszatérni, de most kénytelen vagyok kivételt tenni, ugyanis a március 9-én e rovatban megjelent, Kolbász című kesergőm meglepő indulatokat váltott ki a kedves olvasókból. Tanulságos volt megfigyelni a reakciókat, amelyek a cikk megjelenését követően azonnal működésbe léptek. Egyik telefonhívás érte a másikat, kiderült, hogy a kolbász sokak számára mélyen gyökerező érzelmi kérdés. Igen, az indulat szó talán nem is fedi a valóságot, hiszen a telefonálók nem voltak dühösek, vagy ha igen, akkor sem rám haragudtak, hanem arra a sok-sok menthetetlenül elrontott, köpedelmesen rossz kolbászra, amellyel az utóbbi években csúffá tették őket az üzletekben.
Kiderült számomra, hogy akik még tudják, milyen is a becsületes magyar kolbász, manapság az önérzetükben találják magukat megsértve. „A magyarság kultikus ételeit a bennük járó lélek teszi egyedivé és felejthetetlenné, és aki ez ellen vét, bűnt követ el” – fogalmazott egy Debrecenből telefonáló hölgyolvasóm. Tucatnyian diktáltak be egyedül üdvözítő kolbászreceptet „ez a legjobb!” felkiáltással. A legrégebbit a híres Czifray-féle szakácskönyv 1840-es kiadásának előzéklapjáról olvasta fel egy kecskeméti úr. Az egykori feljegyző a „kalbász” szót használta, miként több írásában Krúdy is.
Több telefonáló nem akart mást, csak mesélni a család valamely régi tagjáról, aki még ismerte a dörgést, ha arról volt szó, hogy kolbászt kell tölteni. Egy (tokaji) férfi éppenséggel a nagyapjáról emlékezett meg, aki januárban mindig elvitte a füstölőből kikerülő első pár kolbászt a templomba megáldatni. „A drága kis öreg tudta a titkot, ismerte a legjobb receptet, azóta is annak a kolbásznak az ízét keresem mindenütt. Nem volt mindegy neki, hogy milyen fát használ a füstöléshez, de arra is emlékszem, hogy disznóvágás előtt nyersen végigkóstolt néhány fajta fűszerpaprikát, aztán amelyik nem tetszett neki, arra azt mondta: főzni jó lesz, de a kolbászt nem rontjuk el vele!”
Volt olyan, aki Végh Antalnak a maga idejében nagy vitákat kiváltott megállapítását idézte: amelyik országnak ilyen útjai vannak, ott természetes, hogy beteg a futball is, mert a kettő (ami a dolgok szemléletét, a hozzáállást illeti) bizony összefügg. Az illető kijelentette, hogy ma már minden gondolkodó ember belátja, hogy Végh Antalnak teljesen igaza volt, de ő most hozzávenné a kolbászt is, mert az utak azóta olyan rosszak lettek, hogy már nem is utak. „Az olaszok se hagyják, hogy más gyártsa a parmezán sajtot, mert az övék, mi se engedjük a kolbászt az EU martalékává válni, és ha majd nem a multi tölti műbélbe a műdisznóból készült műkolbászt, hogy kicsalja vele a zsebünkből az igazi pénzt, akkor az útjaink is jobbak lesznek!”
Erre rímel egy szigetvári (pedagógus) olvasóm véleménye, aki szerint valamirevaló kolbászt a világon egyedül csak a magyar ember tud készíteni, mert évszázados tradíciók birtokában van, azonkívül olyan egyedülálló alapanyag, mint nálunk, sehol nem áll rendelkezésre. „Gondoljon, uram, a lecsóra! Azt is csak a magyar földben érlelt paprikából és paradicsomból lehet megfőzni, különben ízetlen és szánalmas moslék lesz belőle!” Egy másik hozzászóló (Dormándról) azon kesergett, hogy a mai magyarság gerincét sajnos a történelem megroppantotta, dédapáinkban még volt tartás, volt büszkeség, ők biztosan nem engedtek volna be az országba nyugati gyorséttermi hálózatot, hanem csináltak volna hazait, magyar termékekkel, magyar ízekkel. „Megint gyarmatosítanak bennünket, megint kimossák az agyunkat, de attól félek, ebből már nem lesz visszaút” – állapította meg szomorúan.
Végül hadd dicsekedjek el azzal, hogy kaptam kóstolót Nádudvarról és Pécselyről, de az összes közül számomra a legkedvesebb a Kovács-féle vastag kolbász, amelynek nemzetiszín papírgyűrűvel felékesített, tekintélyes nagyságú példányával maga a mezőberényi mester, Kovács István jelent meg a szerkesztőségben. Igazán megható gesztus. Amikor átvettem, mindjárt arra gondoltam, hogy az ajándékot nem én kaptam, hanem mindazok, akik még hisznek abban, hogy nincs minden veszve.
Reménykedjünk.