Faber Gusztáv mérnök, akinek a budapesti Duna-hidak, köztük a Lánchíd újjáépítésének tervezése és irányítása volt a feladata, így beszélt egy kis község életben maradt polgárai előtt 1945. december 31-én: „Majd jött a felszabadulás és ránk szabadult a vesztett háború minden nyomorúsága. Most is dolgozunk és most is küszködünk. 52 hidat csináltunk az oroszoknak, igaz ebből 12 itthon maradt. Befejeztünk két 70 méteres hidat Tiszafüred részére. Elkészült a Ferenc József híd felerésze… Tehát dolgoztunk és alkottunk keservesebb viszonyok között, mint bármikor. De úgy látszik, még mindig nem tanultunk, még mindig nem akarunk csak magyarok lenni: van, aki a nagy orosz barát után szalad, van, aki az angoltól várja, hogy kedvünkért új háborút kezdjen. És a régi, pislákoló fények ma is csak ama picike tüzek, amelyek nem tudnak összefogni egy nagy-nagy máglyába, hogy benne égjen minden idegen rongy.”
Az elmúlt hat évtized történéseinek ismeretében mondhatjuk, hogy Faber mérnök megsejtett valamit a ránk váró diktatúrák természetrajzából. Mindenesetre 1949. november 20-ára, az újjáépített Lánchíd átadásának napjára már eldőlt minden. Elég csak egy, abból az időből származó meghívó belső oldalára tekintenünk. Íme:
„Az ünnepség műsora:
1. Köztársasági induló. Játssza a MÁV Zenekar, vezényel: Pécsi József
2. Fa György hídépítő munkás beszéde
3. Palotás László dr. kiváló munkás mérnök beszéde
4. Ünnepi beszéd, tartja: Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter
5. Pongrácz Kálmán polgármester Budapest főváros nevében átveszi a hidat
6. Internacionálé. Játssza a MÁV Zenekar.”
Ötágú csillag alatt, kisebb betűkkel: „Felhívjuk figyelmét, hogy az ünnepség befejeztéig a gépkocsik a Lánchíd budai hídfőjénél, a Lánchíd utcában parkírozhatnak.”
Az olvasó rögtön észreveszi, hogy a Himnuszt és a Szózatot a Köztársasági induló és az Internacionálé helyettesíti. „A politikai tudománynak – ha így mondhatni – katekizmusa három főszabályon alapul – írta Széchenyi István –: „ki mit mond és ki mit tesz, az időt ehhez miképp választja, és végbevitelére mily módokhoz nyúl…” A kor politikai vezetői mit törődnek azzal, hogy Széchenyi forgott a sírjában. Vajon mit érezhetett Kodály Zoltán, amikor a meghívót a kezébe vette? A zeneműveket tartalmazó füzetekben a szóban forgó induló így szerepel: A köztársaság dala. Etienne Méhul zenéje. A XVIII., illetve XIX. századi francia zeneszerző alkalmi kantátái és kórusai között például a Chant du départ (1897) egy időben a második Marseillaise-nek számított. Az idősebbeknek elég felidézni az első szavakat, máris „beugrik” a dallam. Hallották sokszor, énekeltették velük eleget Rákosiék idején a Raics István fordította szöveget: „El-nyo-más, szol-ga-sors, / Ez volt a rend e-zer é-vig, / Seny-vedt a nép leg-jobb e-re-je; (…) Mil-li-ók, aj-ka zen-gi bí-zón, hogy él-jen a Köz-tár-sa-ság! …”
Nem ez volt az egyetlen dal, amit adaptáltak a magyar viszonyokra, miközben Magyarországot a kommunista hatalom alatt nem tekintették köztársaság államformájú országnak. Csak a nevében szerepelt a szó. Az Internacionálé (Pierre Daygeter zenéje, a magyar szöveget Bretovszky Ernő írta) – amelyet az MSZMP utódpártjának tagjai ma is fújnak, ha az összetartozás érzését akarják kelteni önmagukban és másokban –, a proletáriátus nemzetközi forradalmi himnusza sem illett az 1949-es alkalomhoz, mégis ezt játszotta a MÁV Zenekar. Pusztai Ferenc, az 1945. május 1-jén alakult MÁV Szimfonikus Zenekar egykori tagja azonban nem emlékezett arra, hogy valaha is játszott volna a Lánchíd lábánál. Véleménye szerint az 1949. november 20-i ünnepségen a Vasutas Szakszervezet fúvószenekarának jutott ez a „megtiszteltetés”.
Mind a tervezést, mind a kivitelezést a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium hídosztálya részéről többek között Palotás László irányította. Palotás több nagyszerű könyvet írt a hidakról, de sajnos már elhunyt. Bebrits Lajos sem él már, aki a munkásmozgalom és a párt „hű katonája” volt hosszú éveken át itthon és külföldön. A tárgyalt időben, ahogy a meghívóból is kiderül, egészen pontosan 1949 és 1956 között közlekedés- és postaügyi miniszter. Ebben az időben Varga László, a Magyar Államvasutak egykori elnöke (1945–1949) kilenc társával egyetemben, 1949 februárjától börtönben van. A koncepciós per végén négyüket, köztük Vargát halálra ítélik, és 1950. február 4-én ki is végzik. Fia, ifjabb Varga László így emlékezett a történtekre, illetve Bebritsre:
„…a kommunisták már 1945-ben Czipszer (magyarosítás után Csanádi) Györgyöt akarták megtenni MÁV-elnöknek (1949-ben első ember is lett; vezérigazgató), és Bebrits Lajos államtitkár (Gerő Ernő minisztersége idején) – Lovas Gyula soproni vasúttörténész szerint – apámhoz való viszonya a gyűlöletig fokozódott, mindenekelőtt a kisebbrendűségi érzés miatt. De ezért még nem végeznek ki valakit.”
A Szabad Nép 1949. november 22-i, keddi számában olvashatjuk a lánchídi ünnepségről: „Bebrits elvtárs (…) ismertette az új híd építésének történetét. (…) A legnagyobb erőfeszítés árán sikerült húsz hónap alatt újjáteremteni a hidat. Ez az újjáépítés nagy szervezőjének, a Kommunista Pártnak és vezérének, Rákosi Mátyásnak volt köszönhető. Annak köszönhető ez, hogy Gerő elvtárs, a hídverő két évvel ezelőtt megjelölte a leghelyesebb műszaki megoldást…” „Nagy szégyen – áll még a tudósításban –, hogy az első, aki a hídon átvonult, Haynau volt, a Habsburg-császár hóhérsegédje.”
Nagy szégyen – írhatjuk ma –, hogy az elsők, akik 1949. november 20-án a hídon átvonultak, a kommunisták voltak. A Szabad Nép-fotók aláírása szerint: „Rákosi elvtárstól jobbra Gerő, Bebrits, Kovács István és Kádár elvtársak, balra Dobi István és Vas Zoltán elvtárs.” Meg Pongrácz Kálmán, aki a párt évkönyveiben ekképpen szerepel: „Budapest első munkáspolgármestere volt. 1950-től nyugdíjaztatásáig, 1958-ig a Fővárosi Tanács elnöke.”
A hídon persze átvonultak futballválogatottunk akkori legjobbjai is, de hát valószínűleg kivezényelték őket, délután aztán az újpesti stadionban a csapat 5:0-ra legyőzte a svédeket.
Ott volt az ünneplők között a már említett Faber Gusztáv is, aki négy nappal élte túl a nyugdíjaztatását. „Klerikális beállítottságú” – mondták, és 1969. április 19-én nyugállományba küldték. 23-án meghalt… Faber 1945 és 1947 között a Mávag hídosztályának a vezetője volt. Ismeretes, hogy az újjáépített Lánchíd acélszerkezete a Mávagban készült. Fabernek tervezőként és kivitelezőként is köze volt a Lánchíd újjáépítéséhez. Nagy Széchenyi-rajongó hírében állt. Gyakran hangoztatta a „legnagyobb magyar” egyik mondását: „Minden ember legyen különb ember, és különb magyar, mint az apja volt.” Egyetemi tanár is volt 1951-től. A Lánchíd újjáépítésében szerzett érdemeiért a Magyar Köztársasági Érdemrend arany fokozatát vehette át, mégis még abban az évben eltávolították a Mávagból, és az Állami Mélyépítés-tudományi Intézetbe került. Élete legnehezebb pillanata – fia szerint – 1952. december 21-éhez, Sztálin születésnapjához fűződik, amikor a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karának mechanikai tanszékén a rektor körlevelével hallgatóihoz fordult.
„Meg kell emlékeznünk – mondta – Sztálin… – kereste a szavakat, mert az elvtárs szót életében nem ejtette ki; másodpercek múltak el gyöngyöző verejtékkel, míg végül isteni sugallatra eszébe jutott egy szó: – generalisszimusz nagy ünnepéről. Átadom tehát a szót a DISZ-titkárnak…” 1956. október 23-án akkor fejezte be az előadást, amikor a hallgatók kérték. Így búcsúzott a Bem-szoborhoz indulóktól: „Az Isten legyen magukkal, fiúk!” Születésnapján és karácsonykor többgenerációs családjának tagjai kezet csókoltak neki.
A hatvan évvel ezelőtti roncsok nyomán messzire jutottunk.
Márai Sándor írta 1945-ben, miután átment az egyik póthídon, amely a Margitszigeten át vezetett: „Az emberek tárulkozók, hajótörés után mindenki óbégat és ölelget. S ugyanakkor a szemekben a kérdés: nem vághatnám át a torkodot?”
Hamarosan ennek is itt lesz az ideje.
origo.hu
Tiszás aktivisták vehetik ki a szavazólapokat a postaládákból
