Oszlatás

Lőcsei Gabriella
2005. 03. 12. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Égő szemű fiatalember állt a tömeg elé, egyike „az ellenséges ellenzékieknek”, a „radikalizálódott alternatívoknak”, és a következőket mondta: „1848 a nemzet számára felállította a nemzeti függetlenség és a politikai demokrácia európai mércéjét. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen kormányzat sem kerülhette el, hogy március 15-én ezzel a mércével megméressen. Ezen a napon azt a kérdést kell feltennünk magunknak, vajon a politikai hatalom jelenlegi birtokosai közelebb vittek-e bennünket a március 15-i eszményekhez.”
A beszéd szövegét, akár a többi nem hivatalos szónokét, Csengey Dénesét, Mécs Imréét, Filó Saroltáét, Kis Jánosét sokszorosították, majd a Központi Bizottság valamennyi tagjának a kezébe nyomták. Egy példányt mellékeltek a március 29-i, eseménydús ülésezésükről készített jegyzőkönyvhöz is. Talán össze akarták vetni a beszéd(ek)ben elhangzottakat harminckét esztendő politikai gyakorlatával?
Az egybevetéshez a legalkalmasabb segédeszköz a közelükben volt, a kezüket sem kellett volna kinyújtani érte: 1957-től 1989-ig a nagy hatalmú állampárt valamennyi vezető testületében szó esett róla, mit kezdjenek az 1956-os forradalom vérbe fojtása árán hatalomra jutott kommunisták, Kádár János és elvtársai az 1848-as szabadságharc emlékével. Hol több, hol kevesebb figyelmet fordítottak rá a Politikai Bizottság, a Központi Bizottság és annak 1988-ig végrehajtó szerveként működő titkárság, illetve az agitációs és propagandaosztály összejövetelein. A Magyar Országos Levéltárban levő jegyzőkönyvek elég jól érzékeltetik még ma is, mit ért március 15. és mit a negyvennyolcas forradalom az MSZMP elitjének. A párt vezető testületei azonban nem arról voltak híresek, hogy őszintén szembe tudtak volna nézni önmagukkal. Aki ma harag és részrehajlás nélkül tanulmányozza az e tárgykörben megmaradt dokumentumokat, hamar felismeri, hogy az MSZMP 1956 és 1989 közötti vezető politikusai számára inkább nyűg volt a március 15-i évforduló, mint nemzeti alapélmény. Megünneplése muszájfeladat, amelyet, ha már teljesen elfelejtetni nem lehet, ki kell sajátítani. 1957-től a hetvenes évek kezdetéig módjával, 1973-tól a kommunista ifjúsági szervezet, a KISZ erőbedobásával, a nyolcvanas évek végén a „nemzeti összefogás”, a „demokratikus szocializmus” jelszavával. A transzparensek egyébként jobb adópolitikát és átfogó bérreformot is ígértek a népnek, valamint olcsóbb államot, kevesebb bürokráciát, akár az MSZMP utódpártjának hirdetményei a választási kampányok idején. Ezekre a csalfa ígéretekre is vonatkozhatott az égő szemű, ellenséges ellenzéki fiatalember KB-dokumentumok közé iktatott, elvtársi körökben nem igazán kedvelt beszédének a helyszínen nagy tapssal fogadott egyik mondata: „Arra kérnek bennünket, felejtsük el, ami eddig történt, és higgyük el, most mondanak igazat. Úgy gondolom, semmi okunk, hogy higgyünk nekik.”


Győzelmi mámoruk évében, 1957-ben a romos és éhes Budapesten, a megfélemlített és megfogyatkozott nép fölött trónolva még egyáltalán nem számított fontos lapnak Kádárék rettenetes kártyapartijában március 15. (Majd május elseje, az igen!) A Politikai Bizottság megbízta Kállai Gyulát, Orbán Lászlót és Nemes Dezsőt, hogy dolgozzák ki és a belső vita után véglegesítsék a párt márciusi téziseit. Majd utasították lapjukat, az ekkorra már úgy-ahogy gatyába rázott Népszabadságot, hogy március 10-i számában hozza nyilvánosságra e „tananyagot”. A testületen belül egyedül Marosán György kavart (lavórnyi) vihart: az ellen tiltakozott, hogy a március 15-i megemlékezés központi alakja Kossuth Lajos legyen. Mi nem Kossuth, hanem Táncsics örökösei vagyunk – mondta. Kossuth nemesi származása szúrja a szemét a pórnépből jött Táncsiccsal (és Petőfivel) ellentétben. Bizonyára nem lármázik oly hangosan a „kormányzó” ellen, ha tudomása van róla, hogy Kossuth is egyezkedett volna a negyvennyolcas szabadságharcot legyőző orosz seregekkel, csakhogy orosz részről nem volt senki sem, aki szóba állt volna vele. Kádárral ellenben, nemzetünk vesztére, száz-egynéhány esztendő múlva nagyon is megértették egymást a birodalom főemberei.
A jegyzőkönyvek tanúsága szerint az 1950–60-as évek fordulóján az MSZMP vezető testületeit az sem izgatta, hogy az ötvenhatos forradalom emlékét a negyvennyolcas szabadságharc eszméi, jelképei és jelszavai mögé rejtve őrizte s éltette tovább titokban a nép. Erre a jelenségre csak akkor reagáltak nagy dühösen a magukat „a magyar történelmi progresszió jogos örököseinek és folytatóinak” nevező MSZMP-sek, amikor „politikai ellenfeleik” „megújuló kísérletet tettek március 15. kisajátítására”. A naptár 1988-at mutatott ekkor, és minden nekik nem tetsző jelenség „rendzavarónak”, mindenki politikai ellenfélnek számított a pártvezérek szerint. És ki volt a „rendzavaró”? Aki „a KISZ felhívásával párhuzamosan” „az aradi vértanúk és az önkényuralom többi áldozata” emlékművének felállítására szólította fel a lakosságot. Ebben az évben egyébként is nagyon, de nagyon idegesek voltak az elvtársak. A XX. magyar filmszemlén politikailag problematikus filmeket vetítettek. (Kósa Ferenc 1956-ban játszódó A másik emberét, Kézdi Kovács Zsolt Kiáltás és kiáltását, ez is „képbe hozza” ötvenhatot és Sára Sándornak a bukovinai székelyek kálváriájáról szóló dokumentumfilmjét illették kritikával az agitációs és propagandaosztály február 2-i ülésén. De azt is furcsállották, hogy a Művelődési Minisztérium, ó idők, ó erkölcsök, a jelzett problémák ellenére is e filmek bemutatása mellett foglalt állást!)
A hangulatjelentések – vajon kik írhatták őket? – is a lakosság körében eluralkodó szorongásról, türelmetlenségről és félelemről adtak hírt, sőt még a „tudományos közvélemény-kutatásokból” is azt olvasták ki odafönt, hogy Magyarországon általános a válságtudat. Mindennek a tetejében, sóhajtoztak az elvtársak, júniusban (ők úgy tudták, júliusban) közeleg az a kínos kerek évforduló: harminc éve végezték ki Nagy Imrét és társait. Mit lehet kezdeni ebben a helyzetben március 15-ével? Föl kell fényesíteni. Meg kell találni „a mának szóló mondanivalóját”. Ez pedig nem lehet más, csak ez: „a magyar nép akkor tudott a fejlődés élvonalába kerülni, amikor felismerte történelmi lehetőségeit, és a cselekvés érdekében képes volt széles körű társadalmi összefogás megteremtésére”. Aztán operatív bizottságot kell alakítani, amely bizottságnak mindenre és mindenkire kiterjed a figyelme március idusán. „A magyar nemzet többségét tömörítő egység”, az agit-prop. osztály elképzelései szerint, ily módon biztosan összeáll. Ha tengernyi teendőjük közepette 1988-ban futotta volna az idejükből, akaratukból és szellemi erejükből az MSZMP főembereinek, hogy belelapozzanak a húsz–huszonkét esztendővel korábbi pártvezetőségi ülések jegyzőkönyveibe, bizonyára irigykedve nyugtázták volna, mennyivel könnyebb volt a PB- és KB-tagok helyzete 1958–60–61-ben! Akkor ugyanis a legmagasabb pártfórumokon szinte széljegyzetnek számított csupán március 15., súlyuk szerint lehetett kezelni a nemzeti ünnepnél jóval fontosabb ügyeket. 1958-ban például röpszavazás döntött arról, hogy „március 15-e igazi hőse Petőfi”, és hogy a szobránál elhelyezendő koszorún csak az egyik szalag legyen nemzeti, „a másik piros színű legyen”. Ugyanígy fogadtatták el azt a javaslatot is, hogy a „széles összetételű díszelőadáson” csak a második vonalbéli elvtársak vegyenek részt. A probléma ezáltal ki volt pipálva. Tovább lehetett lépni. 1960-ban például a téeszek nyugdíjra nem jogosult, munkaképtelen tagjainak ellátásáról lehetett vitázni. Hogy nem keletkezik-e feszültség azok között, akiknek (miután életük munkájának minden gyümölcsét kénytelenek voltak beadni a közösbe) nem 200, hanem 300 forintos öregségi járadékot szavaznak meg. Ez nem kérdés, mondta Kádár János elvtárs (aki a hozzáférhető jegyzőkönyvi dokumentumok szerint nem foglalkozott sohasem azzal, miként ünnepelje meg a magyarság nemzeti ünnepét), mert keletkezni fog. (Az ifjabb nemzedékek tagjai számára jelzem: 300 forintnyi öregségi járadékból a munkaképtelen, minden tulajdonától megfosztott idős emberre 1960-ban is irtóztató szegénység várt.) Mikor azután ebben a témában is egyezségre jutottak – még mindig a „problematikus magyar falunál” maradva –, azt a napirendi pontot vesézték ki az elvtársak, hogy melyik elméleti munkaközösség foglalkozzon ezután „az egyik legdöntőbb politikai kérdéssel”, a mezőgazdasággal. A PB-tagok egyik része a közgazdaságit nyomta, a másik az agrárt. A hatvanas években mély válságba jutott magyar agráriumra visszagondolva ma már elmondható, talán nem is lehetett olyan jelentős a különbség a két elméleti munkaközösség között…
Hatvanban a Politikai Bizottság döntése alapján tovább egyszerűsödtek a március 15. körüli események, közönséges hétköznappá minősítették vissza a nemzeti ünnepet. A napilapokat utasították, hogy „az eddigi gyakorlattól eltérően hétköznapi terjedelemben jelenjenek meg”. A föntről irányított vezető anyagokkal, természetesen. Ma már mulatni is lehetne rajta, ha nem volna olyan siratnivaló, hogy miközben a sajtószabadságot követelő márciusi ifjakat dicsőítették a kádári évek főelvtársai, hogyan gondoskodtak róla, hogy e nevezetes napon lehetőleg a szabadság egyetlen szikrája se csillanjon fel a médiában. A Politikai Bizottság tagjai jó előre – még januárban, de legkésőbb februárban – elhatározták, hogy a március 15-én megjelenő lapokban melyik elvtársuk miről ír cikket, ki hol és mit nyilatkozik. Aztán a titkárság engedélyezte, hogy az elvtársak eleget tegyenek a lapoktól hozzájuk címzett kérelmeknek, amelyek, hogy, hogy nem, szóról szóra, személyről személyre, témáról témára egyeztek a PB-tagok által összeállított lista adataival. Ha pedig az előre eltervezett ünnepi sajtókép mégsem a PB, a KB és az agit-prop. osztály elképzelései szerint alakult, szigorú számonkérés következett. Még 1989-ben is csak hosszú magyarázkodás árán tudta „tisztára mosni” a párt központi lapját az a felelős szerkesztő, akit a PB a színe elé rendelt. Igaz, neki nem az ünnepi számba megrendelt anyagok miatt kellett mentegetőznie, hanem az ünnepi tudósítások miatt. A pislákoló újságírói, szerkesztői öntudat jeleit is fel lehet fedezni szavaiban, volt bátorsága kioktatni elvtársait arról, hogy a kifogásolt írás műfaja: glossza, amelynek sajátossága, hogy a hosszát nem rőffel mérik.
Van ennek az 1989. március 21-i számonkérési és védekezési históriának egyéb érdekessége is. Pár nappal azután, hogy a PB raportra rendelte legkedveltebb napilapját, mert elégedetlen volt a „szovjetellenes kijelentésektől” tarkított március 15-i tudósításával, a KB vitanapot rendezett a politikai nyilvánosság új irányelveiről, a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság felfrissített tájékoztatási törvény által biztosítandó gyakorlásáról.


Berecz János, a téma felvezetője – elvbarátai között – azt sem rejtette véka alá, mit tart a nép „odakint” a nagy hirtelen központi kérdésként szerepeltetett politikai nyilvánosságról: „Ma az emberek nem jelentéktelen részében erősödik a gyanakvás, hogy a politikai nyilvánosság csupán olyan politikai színjáték, amely végső soron a súlyos gazdasági bajokat, az egyre romló megélhetési viszonyokat hivatott leplezni.” Az MSZMP vezető testületeinek az idő tájt hozott döntései, de a mindennapi tapasztalatok is azt mutatták (és aligha nevezhető maliciózusnak, aki így folytatja a mondatot: ma is azt mutatják), jogos volt a tudatokban megtelepedő gyanakvás. A mellébeszélés, az időhúzás eszköze volt a Párt által meghirdetett széles körű politikai nyilvánosság: ahogyan a „sajnálatos” március 15-i eseményeket 1989 tavaszán a PB és a KB ülésein az elvtársak magukból „kibeszélték”, nem sokban különbözött attól, amint 1973-ban szóltak róla.
A nagy márciusi pofon ugyanis nem a nyolcvanas, hanem a hetvenes évek elején csattant a pártállam képes felén. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 125., Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján. Az MSZMP vezető szervezeteinek tanácskozásairól készült jegyzőkönyvek ma is egyértelműen tanúsítják, milyen értetlenül álltak Kádárék a jelenséggel szemben. Már az 1972. március 15-i zavargások is felborzolták idegeiket (érdekes módon ezekről nem találtam jegyzőkönyvi dokumentumokat az országos levéltárban), mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy még novemberben „állásfoglalásban rögzítették a történelmi évfordulókkal – köztük március 15-ével – kapcsolatos teendőket”. A „nagy ötletet” a forradalmi ifjúsági napok elnevezésű rendezvénysorozat intézményesülése jelentette. Azt hitték az elvtársak odafönt, ha egybefonják március 15., március 21. és április 4. köszöntését, eltüntetik március 15. minden veszedelmét. Biztos, ami biztos alapon mozgósították „a rendezvények biztosítására” a Belügyminisztériumot, a munkásőrséget, sőt „az előírtnál nagyobb számban” az Ifjú Gárda egységeit is, azaz a kommunista ifjúsági szervezet, a KISZ rendfenntartó alakulatát. A forradalmi ifjúsági napok megnyitóját nem a fővárosban, hanem vidéken (Kecskeméten) hirdették meg, ott – a Politikai Bizottság szigorúan bizalmas jelentése szerint – az előre kiadott „politikai tartalmaknak” megfelelően zajlottak az események, a fővárosban és Szegeden azonban rendzavarások voltak. „Kisebb csoportokban a Himnuszt és a Szózatot énekelték, a Nemzeti dal refrénjét kórusban szavalták, mások némán, lehajtott fővel álltak a szobor (Petőfi szobra – A szerk.) előtt. A tömeg (a PB-jelentés szerint körülbelül ötezer fő – A szerk.) többszöri felszólításra sem hagyta el a teret, így a tüntetés nyilvánvalóvá vált. A munkásőrök … kordonnal körülvették a szobrot, és pár perc alatt feloszlatták a tömeget. Ezt követően mintegy 200 fős csoport a Tüköry utca és az Arany János utca kereszteződésében ismét összeverődött. Ezt a csoportosulást a rendőrség oszlatta fel. A késő délutáni órákban … ismét nagy tömeg gyűlt össze a Petőfi-szobornál. (Kb. 5–6000 fő.) … szép számmal voltak kifejezetten garázdaságra hajlamos… elemek… tudatos ellenséges egyének… akik hevenyészett módon készített röplapokat szórtak ilyen jelszavakkal: Oroszok, menjetek haza!, 1848–1956, Szabad magyar sajtót!… A rendfenntartó erők a beavatkozástól számított 20 perc alatt, ellenállás nélkül szétoszlatták a tömeget… A Belügyminisztérium szervei Budapesten 634 fővel szemben intézkedtek… Az erőszakos tömegoszlatás időben történt, megakadályozták ezzel a romboló tömegmaga

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.