Szolidaritás magyarok ellen

Szolidaritásról beszélt a minap a Külügyminisztérium helyettes államtitkára. Bródi Gábor az Országgyűlés emberi jogi bizottságának ülésén azt mondta, a magyar kormány az Európai Unión belül kötelező szolidaritás elve alapján képviselte azt az álláspontot, hogy a Benes-dekrétumok ügye ne kerüljön az ENSZ illetékes bizottsága elé. A felvidéki magyarok által felfoghatatlan budapesti hozzáállást csak súlyosbítja az érv, amire a külügyi tárca hivatkozik. Szolidaritás a pozsonyi vezetéssel a Szlovákiában élő magyar közösség ellenében? Együttérzés az unióra hivatkozva egy nyilvánvalóan magyarellenes és kirívóan jogsértő állapot fenntartásáért? Valóban ezek a „kötelező” európai elvek? December ötödike óta tudjuk, a magyar szolidaritás kifejezést jó ideig kitörölhetjük szótárunkból. Magyarok ellen azonban, úgy tűnik, bármikor kialakítható az együttérzés, együttes fellépés, ha a politikai érdek úgy kívánja. A Gyurcsány-kormánynak most például szolidaritásra van szüksége a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának (MKP) vezetői ellen. A baloldali sajtó részéről ez az együttérzés máris megmutatkozott. Az elhibázott vagy nem is létező nemzetpolitika miatt a jelenlegi budapesti kabinetet többször bíráló Bugár Béla MKP-elnök a kormány közeli lapokban már jó ideje megkapta a nacionalista jelzőt, s így „közös listára” került azzal a Duray Miklós ügyvezető alelnökkel, aki köztudottan már évek óta Orbán Viktor revizionista boszorkánykonyhájában tüsténkedik. Utóbbi felvidéki politikus egyébként úgy vélte, felér egy nemzetárulással, hogy a világ magyarsága által megszervezett akció a hírhedt Benes-dekrétumok ellen az ENSZ emberi jogi bizottsága elé sem kerül a magyar kormány, illetve a Külügyminisztérium magatartása miatt. Duray Miklós szerint egyébként esély sincs arra, hogy az Európai Bizottságban vagy az Európai Parlamentben foglalkozzanak a kérdéssel a cseh és a szlovák kormány ismert elutasító magatartása miatt. „Az ENSZ egy hatalmas lehetőség volt, Budapestnek köszönhetően pedig egy újabb elszalasztott lehetőségről beszélhetünk immár” – mondta a döntés után az MKP ügyvezető alelnöke. A külügyi tárca helyettes államtitkára a szolidaritást szem előtt tartó szakmai érvelése mellett azért megnyugtatta a felvidéki magyarokat: „ami történt, semmiképpen nem jelenti azt, hogy a kormánynak megváltozott volna az álláspontja a Benes-dekrétumok lényegét illetően, ezeket a dekrétumokat (…) továbbra is igazságtalanak tartja”. Egyelőre – tehetjük hozzá.
A mára teljes mértékben befagyott magyar–magyar kapcsolatok terén talán az a legmegdöbbentőbb, hogy kormányzati szinten nem is érzékelik a fenti és az ahhoz hasonló sértések súlyát. „A magyar kormányoldalnak a kettős állampolgárságról rendezett népszavazás után sincs restelkednivalója a határon túli magyarokkal szemben, mivel sorsuk mindig elsődleges volt számára” – mondta Horn Gyula néhány nappal ezelőtt egy nagyszalontai fórumon. A volt miniszterelnököt nem fütyülték ki, s ez jelenleg az egyetlen hírértéke egy anyaországi politikus határon túli látogatásának. Horn egyébként szintén kitért a szolidaritásra, az együttélés és együttműködés fontosságára. Természetesen Romániával, nem az erdélyi magyarokkal. Az exkormányfő az általa 1996-ban aláírt magyar–román alapszerződés kapcsán elmondta: büszke arra, hogy olyan megállapodást sikerült kötnie Romániával, amely elősegítette Magyarország EU-csatlakozását. Szerinte a Nyugat példaértékűnek ítélte az alapszerződést, mivel az megmutatta, hogy a korábban szemben álló országoknak nem a sérelmekkel kell foglalkozniuk, hanem a történelmi megbékélést kell előmozdítaniuk. A Horn által méltatott magyar–román alapszerződés valóban tetszett az uniónak, olyannyira, hogy Brüsszel nyomására született… „Ki kell mondanunk, hogy még nincs ilyen közös értékrendje a két országnak és a két nemzetnek. Sem az értékeink, sem az érdekeink nem közösek, még mindig. Ma még ami jó a románoknak, az rossz a magyaroknak, és fordítva. Itt van például az alapszerződés kérdése: a román–magyar alapszerződésről, érzésem szerint, ebben a pillanatban legszívesebben megfeledkeznének a románok is, a magyarok is. Ugyanis nem egy dinamikus, a belső erők által szuverén módon alakított kapcsolatrendszer terméke ez az alapszerződés, hanem a Nyugat diktálta” – nyilatkozta annak idején, nem sokkal az alapszerződés megkötése után Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke. A dokumentum egyébként több sebből is vérzett. Először is Hornék akkor gyakorlatilag porig alázták az RMDSZ-t azzal, hogy mindvégig mellőzték a hivatalos kétoldalú szakértői egyeztetésekről. Az RMDSZ javaslatainak töredéke kapott csak helyet az alapszerződés végleges szövegében, az Erdélyből érkező bírálatok pedig azonnyomban leperegtek a szocialista kormányról. A dokumentum tartalma, annak kidolgozási módja mellett az aláírás időpontja sem volt kevésbé botrányos. Hornék a parafálást – nyilván bukaresti kérésre – úgy időzítették, hogy az egy látványos gesztus, ha úgy tetszik, szolidáris politikai lépés legyen röviddel a romániai parlamenti és elnökválasztások előtt, ahol Ion Iliescunak és csapatának úgy kellett a külpolitikai siker, mint egy falat kenyér. Románia és az erdélyi magyarság nagy szerencséjére az alapszerződés sem tudta 1996 őszén meggátolni Iliescuék vereségét, s az első européer, demokratikus bukaresti kormány megalakulását, amelyben az RMDSZ is szerepet vállalt.
A magyar szocialisták nemcsak 1996-ban, de a tavalyi romániai választásokon is az Iliescu nevével fémjelzett posztkommunista erőknek szurkoltak, velük vállaltak szolidaritást. Egy héttel ezelőtt, ugyanazon a napon, amikor Horn Gyula Nagyszalontán az Iliescuékkal aláírt alapszerződés nagyszerűségével dicsekedett, a volt román államfő ismét ízelítőt adott a Ceausescu-érában kiteljesített nacionalista–kommunista gondolkodásmódból. Iliescu szerint a magyarok a felelősek a tizenöt évvel ezelőtt Marosvásárhelyen kirobbant véres eseményekért. A távirati iroda által idézett politikus – aki az elkövetkező hetekben gyakorlatilag vetélytárs nélkül indul az ellenzékbe került posztkommunista párt elnöki székéért – kifejtette, szerinte a magyarok tüzelték fel a kedélyeket, és robbantották ki ezáltal az etnikai konfliktust, amely 1990 márciusában a köztudatban „fekete márciusként” torkollott véres eseményekbe, tragikus kimenetelű összecsapásokba. Iliescu úgy véli, a románok és a magyarok közötti verekedést a román lakosság által gyanakvással tekintett akkori magyar rendezvények robbantották ki. „Az egész amiatt történt, ahogyan a március 15-i rendezvények folytak. A román lakosság gyanakvással figyelte ezeknek az ünnepségeknek a jellegét. Felmerült a szegregáció és az oktatási különválás kérdése” – így Iliescu.
A magyar kormány – tőle merőben szokatlan módon – visszautasította az exállamfő botrányos kijelentéseit, kérdés persze, hogy ugyanezt megtette volna-e akkor is, ha Iliescu ma is a Cotroceni elnöki palota lakója. A lényegen természetesen az sem változtatna, ha megtette volna, hiszen a volt román elnök nyilatkozatában szemernyi új elem sincs, mindig is így vélekedett a marosvásárhelyi magyarellenes pogromról. 1996-ban is, amikor a magyar–román alapszerződés aláírásával a választási kampányban elvtársi támogatást kapott Horn Gyulától, és 2004 őszén is, amikor az ő pártjával szolidarizált a magyar baloldali kormány. Bármilyen elvből is kiindulva, Benes-dekrétumokkal, Iliescuval szolidaritást vállalni csak az érintett magyar közösségek ellenében lehet. Ha egy magyar kormány mégis e mellett dönt, akkor ne sértődjön meg a nemzetáruló jelzőn.