Tbiliszi, Kijev, Biskek…

A rózsák és a narancsok után itt vannak a tulipánok, a kirgiz forradalom jelképei. Tbiliszi és Kijev után eldőlt a biskeki dominó. Az a tény, hogy immár megmozdult az állóvíz a tekintélyelvű Közép-Ázsiában is, végérvényesen a posztszovjet térség átalakulásáról, a társadalmi fejlődés új szakaszáról tanúskodik. A Szovjetunió szétesése után másfél évtizeddel ennek kétségkívül itt az ideje. Reszkethetnek hát a történelem által átmeneti figurának szánt, még az előző korszakban gyökerező, ám közben megcsontosodott, sőt kiüresedett rendszerek mindenható urai! A vég elkerülhetetlenül közeleg, hiszen a 15 éve hatalmon lévők már az új kihívásokat látva is képtelenek bármilyen váltásra. Már az alternatíva megjelenésére csak a lassan már e térségben is elavultnak számító régi módon, leginkább a választások manipulálásával tudnak válaszolni. No meg azzal, hogy abszolutizálják a hatalomváltáshoz az ellenzéknek nyújtott külföldi segítséget. A térségben zajló nagy geopolitikai sakkjátszmában valóban nem túl visszafogottan használják könnyebben feláldozható és mozgatható gyalogként a tömegeket egyes országok befolyásuk megőrzésére, avagy éppen növelésére. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy e régió is erőteljesen globalizálódik, és itt is másképp gondolkodnak már az emberek, mint akár néhány éve. Ráadásul, ha minderre némi külső segítséggel rá is irányítják a figyelmüket – másról már nem is beszélve –, a siker szinte biztosított.
A szovjet köztársasági párttitkárból demokratikus elnökké átvedlett politikusok által felépített rendszereken ugyanis túllépett az idő. S hogy mennyire, azt mutatja e forradalmak gyors lefutása. A kiélezett helyzetben még az erőszakszervezetek is felmondják a szolgálatot, s egyetlen puskalövés nélkül állnak át a nép oldalára. A tömeg pedig elsöpri a félelemmel vegyes tisztelet övezte vezetőket, akik legfeljebb a bőröndjüket tudják gyorsan összepakolni. Elsősorban azért, mert már a sok tekintetben az utóbbi időkig modernizációs példának tekintett Moszkva ritmusát is egyre nehezebben tudták felvenni e rendszerek, arról nem is beszélve, hogy a Kreml sem tudta (mindenben nem is akarta) követni a világban zajló változásokat.
Így volt valahol ezzel a kirgiz elnök, a politikába a peresztrojka híveként bekerült egykori fizikus, Aszkar Akajev is. Annak ellenére, hogy országát a térségben a legliberálisabbnak tartja a világ. Igyekezett egyensúlyt tartani Akajev a térségben jelen lévő nagyhatalmak között is. Így 2001-ben az Egyesült Államok katonai szövetségese lett, engedélyezte egy légi támaszpont kiépítését, majd Oroszországot is felkérte, hogy építse fel saját bázisát, alig 30 kilométerre az amerikaitól. Ez utóbbi lépés ugyan a világpolitika nem minden szereplőjének tetszhetett, Akajev vesztét azonban inkább az okozta, hogy túlságosan megszerette a hatalmat, s annyi térségbeli kollégájához hasonlóan képtelen volt róla lemondani. A legutóbbi alkotmányreform eredményeként például a kezébe került a törvények kezdeményezése szinte minden területen, és a február végi választáson – az ellenzék szerint csalással – bejuttatta a parlamentbe a fiát, a lányát, két fivérét és feleségének két nővérét is. Veje is zsíros falatokhoz jutott: ő ellenőrzi az ország legjövedelmezőbb gazdasági tevékenységeit, az aranyexportot, az alkohol- és dohányárusítást, valamint a távközlést. Eközben a kétségtelen reformok ellenére Kirgizisztán a világ legszegényebb államai közé tartozik, az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem alig 300 dollár, a lakosság csaknem fele, elsősorban délen, a szegénységi küszöb alatt él. Mindez elég gyúanyagnak bizonyult ahhoz, hogy eldőljön a következő dominó a posztszovjet térségben, s Akajevnek távoznia kelljen. Mindez persze korántsem jelenti egyben azt, hogy egyszerre megváltozik majd minden.