Milyen érdekes: amikor az ország D–209-es kódszámon nyilvántartott miniszterelnökéről kiderült, hogy a pártállami diktatúra szigorúan titkos tisztje volt, a közvélemény-formáló elit jól meghatározható része a történelemhamisítás eszközétől sem riadt vissza, hogy a regnáló hatalom érdekében – az egypárti diktatúra humanizálásával – manipulálja a közvéleményt.
Ősi mesterség – mondta leleplezése idején védekezésként Medgyessy Péter a parlamentben. Ősi mesterség – visszhangozták a „fedett újságírók” valamennyi hullámhosszon. Titkosszolgálatok mindig voltak és mindig lesznek, amíg világ a világ – zengte a kórus.
Csakhogy mi, civilek – a hatalmasságok úri huncutságának hátterét csak a felszínes információkból ismerve – ugyanúgy elítéljük a tanulmányainkból és olvasmányainkból ismert császári udvari besúgórendszert, amelynek oly sok derék magyar honfitársunk vált áldozatává, mint a diktatúrában a párt által szervezett és irányított ügynökhálózatot. Ugyanúgy nem szeretjük, ha az amerikaiak CIA-ja avatkozik be titkosszolgálati módszerekkel szuverén országok belpolitikai hatalmi viszonyaiba, mint ahogy jogosan háborodunk fel azon is, ha az izraeliek Moszadja hazánk területét is fel kívánja használni ellenfelei „megelőző” likvidálására. Azt is utáljuk, ha bizonyos országok titkosszolgálatai minden eszközt megragadnak, hogy hazánkban zavart keltsenek, illetve lejárassák a világ előtt.
Emlékezzünk csak a köztörvényes bűnelkövetőkkel terhelt zámolyi romák strasbourgi útjának támogatására! A cél akkor az volt, hogy hazánkat rasszizmussal lehessen vádolni. Nem kizárt, hogy az időnként közterületeinken felbukkanó, társadalmunkban gyökértelen szélsőséges neonácik és operettfasiszta csoportocskák mögött is idegen szolgálatok akciója áll.
Senki sem vitathatja, hogy hazánk nemzetbiztonságának érdeke megkívánja a titkosszolgálati eszközök használatát az ország területének, gazdaságának és nem utolsósorban a még törékeny parlamenti demokrácia védelmében. Aki tehát önző napi politikai érdekből a magyar nemzetbiztonsági szolgálat működőképességét kockáztatja, az a hazaárulás bűnének elkövetésével kacérkodik.
Megvethetjük a kémszervezetek és nemzetbiztonságunkat őrző titkosszolgálatok besúgóhálózataiban tevékenykedő embereket vagy munkájukat, de tudomásul kell vennünk: az államnak szüksége van a törvényes keretek között működő szolgálatokra. A pártállami diktatúrában a KGB és az MSZMP KB irányítása alatt működő titkosszolgálatok – közülük is leginkább a „belső reakciós erőkre” szakosodott III/III-as csoportfőnökség – nem ilyenek voltak. Így aztán nem csoda, hogy már a rendszerváltoztatás hajnalán, amikor a diktatúra megbízottai úgynevezett kerekasztal-tárgyalásokon egyeztettek az újonnan megalakult ellenzéki pártok képviselőivel, a titkosszolgálatok is ott szorgoskodtak a háttérben vagy éppen a tárgyaló delegációk szűkebb környezetében. Tudjuk, hogy a „technikások” poloskái ott füleltek szinte mindenütt, ahol fontos dolgokról döntöttek.
Az 1989 végén kirobbant emlékezetes Duna-gate-botrány idején szembesültünk a cég működésének természetével, amikor egyesek lázas sietséggel igyekeztek megsemmisíteni a besúgóhálózat működésének gyümölcsét. Vannak, akik azt állítják, hogy csak rendet tettek az iratok között, csak a „fölösleges” sokadik példányokat zúzták be. Mások viszont meg vannak győződve róla, hogy az akkor „értékesnek” tűnő, pártállami és ellenzéki politikusokra vonatkozó iratanyagból későbbi felhasználás – zsarolás – céljából magánarchívumokba menekíthettek iratokat. (Elképzelhető, hogy a D–209-es szigorúan titkos [szt] tiszt kinevezési okmányának másolata is egy ilyen magánarchívumból került elő. A kiszivárogtatás oka lehetett például, hogy a kormányfői hatalmat megszerző Medgyessy vonakodott betartani egy korábbi kényes megállapodást.)
Visszatérve a rendszerváltás zavaros időszakára: a fordulatra készülő titkosszolgálatok háza táján mozgolódás támadt. Ezt a Kuncze Gábor által belügyminiszterként 1995-ben elrendelt vizsgálat eredményéből ismerhettük meg. Kuncze kérése az volt, hogy a Belügyminisztérium központi irattárában tárolt titkosszolgálati iratokat „tudományos módszerekkel fésüljék át”. A vizsgálat eredményét a Népszava közölte 1996. február 2-án. Eszerint 1990-ig – a kémeken kívül – 160 ezer ügynök dolgozott az állambiztonsági szerveknél. A belügyminiszter által felállított iratfeltáró bizottság 72 ezer karton hollétéről talált információkat, 52 ezerről pedig biztos adatokkal rendelkezett. A hiányzó kartonokról nem tudta megállapítani, hogy megsemmisültek, avagy csupán jegyzőkönyv nélkül kerültek a mai szolgálatokhoz.
A III/III-as csoportfőnökség az 1990. május 25-én készült leltár szerint 27 133 hálózati személyre vonatkozóan 43 983 ügynökkartont tartott nyilván, ugyanakkor az 1989 végén leltárba vett 19 893 operatív hálózati személy dossziéjából öt évvel később már csupán 4600 darabot leltek fel. A bizottság megállapította, hogy a „selejtezések” 1989–90 fordulóján kampányszerűen zajlottak. A jelentés szerint 1990. január–áprilisban a még fennálló csoportfőnökségek elvitték irataikat az állambiztonsági operatív nyilvántartó osztály raktáraiból. 1990. február 9-én elszállítottak 15 807 dossziét és 1405 adatlapot. Április 4. és május 15. között az utolsó pártállami, vagyis a Németh-kormány által március 1-jén felállított Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) elvitte jogelődjének, a főként a belső kémelhárítással foglalkozó III/II-es ügyosztálynak az iratait. Egy jegyzőkönyv tanúsága szerint június 29-én az NBH ismét átvett 21 888 kartont és 2347 adatlapot.
Aztán az Antall-kormány idején – amint egy 1992-ben keletkezett jegyzőkönyvből megtudjuk – kiderült, hogy a február 9-én elvitt kartonok nem kerültek az NBH-ba. Hollétükről nem tudnak semmit. Tehát – mint említettük – hivatalosan 1405 adatlapról van szó, ám a Népszava 1996-ban szerzett saját információja szerint 12 493 ügynökkarton tűnt el.
Talán ezek az irattári események is indokolják, hogy az első szabadon választott kormány idején – finoman szólva – nem a megfelelő eltökéltséggel nyúltak a belső elhárítás és ügynökhálózatának felfedéséhez. Ehhez társult még a titkosszolgálatok aknamunkája: Antall József miniszterelnök figyelmét kétes igazságtartalmú listákkal igyekeztek „elterelni” a probléma megoldásáról, elhitetve vele az azóta is fennálló gyanút az első szabadon választott országgyűlési képviselők – különösen a jobboldali honatyák – nagy részének állítólagos érintettségéről.
Azóta sokan cáfolták az iratmegsemmisítések „legendáját”. Ez állítólag azt a célt szolgálta – a múlt felszaggatott sebeinek vizionálásán kívül –, hogy a demokratikus rendszer kormányai ne nagyon foglalkozzanak az ügynökkérdéssel. A titkosszolgálatok így mentették át hatalmukat az új rendszerbe, és senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy ezt a hatalmat kamatoztatták – a pártok holdudvarában vagy a gazdasági életben – a szolgálaton belül maradtak is, az elbocsátottak is.
Mindig ámulattal figyelem, milyen eltökélten védi a mai napig az Antall-kormány két, a titkosszolgálatok ügyében illetékes minisztere a pártállami tisztekre alapított szolgálatokat, és mindig a haza érdekére, illetve nemzetbiztonsági érdekeinkre hivatkoznak. Igaza volt a leporolt akták között oly sok időt eltöltő Kenedi Jánosnak, amikor megállapította, hogy történelmünk során „nem az első rendszerváltáson gázol keresztül egy, az emberi jogokkal közönyös és a tudománnyal nyegle, de valaminő magasabb rendű érdeknek hódoló politikai szervezet”.
Kenedi 1989-et 1945-tel vetette össze, amikor is a „felszabadított”, illetve egy füst alatt megszállt országban „még ki sem hűlt a nyilasok fészke, a Hűség Házába befészkelődött politikai rendőrség már titkosította a hungarista pártok tagjainak nyilvántartását az Andrássy út 60.-ban, mert a kisnyilasok jelentős része menten felcsapott kiskommunistának” (HVG, 1996. február 24.). Ezt a metamorfózist az apparátus szegénysége miatt leplezték, vagyis ahogy Kenedi fogalmaz: onnét vettek szakképzett verőlegényt, ahonnét tudtak. Aztán amikor a kisnyilasok már nemcsak nagynyilasokat vertek, hanem kommunistákat is, a szakképzettségük mellett zsarolhatóságuk is apparátusi érdekké vált – állapítja meg Kenedi. Majd felidézi Farkas Vladimír emlékiratainak segítségével egy ávós őrnagy örökbecsű mondását, amelyet egy mérnökről fogalmazott meg, aki a horthysta politikai rendőrségnél meg az ÁVO-nál is ugyanolyan szakértelemmel végezte a munkáját: „Miért ne vennénk igénybe egy tisztességes szakember tudását, amikor még nem rendelkezünk saját szakemberekkel?”
A nemzetbiztonság érdeke azt kívánja, hogy megőrizzük a titkosszolgálatok működőképességét – érveltek a fordulat után, az Antall-kabinet idején, majd a Boross-, Horn-, Orbán-, Medgyessy-kormány regnálásának elején, közepén. Az érvek viszont attól függően alakulnak, hogy mikor mit kíván a politikai haszonszerzési érdek. Most éppen a zavarkeltés a cél. A Gyurcsány-kormány a választásokra készülődve, a ciklus végén remél egy kis szavazatszerző hasznot a diktatúra titkosszolgálata – jól megválogatott – szennyesének kiteregetésétől.
Lássuk hát, hányszor kísérelték meg az ország házában lusztrációs törvényjavaslattal feltárni és lezárni a múltat!
Az első kísérlet 1990 szeptemberében történt.
Két SZDSZ-es honatya, Demszky Gábor és Hack Péter közös törvényjavaslatával mintegy nyolcezer eskütételre kötelezett állami alkalmazottat világíttatott volna át, vizsgálva, hogy tisztként vagy hálózati személyként (besúgóként) együttműködtek-e a „belső reakció” elhárítását végző III/III-as csoportfőnökséggel. A „kőkemény” liberális szankció az lett volna, hogy a nyilvánosság elé tárják annak a „bűnét”, aki fennakad a listán, és nem mond le hivataláról. (Ez a büntetés azután meg is jelent az első törvényerőre emelkedett szabályozásban.)
A törvényjavaslat erénye volt ugyanakkor, hogy ez alapján az összes bírót, ügyészt és polgármestert át kellett volna világítani, elkerülendő azt a vicces helyzetet, hogy a rovott múltú besúgó ügyében egy rovott múltú szt-tiszt bíráskodjon, nyilvánvalóan zsarolható módon.
Liberális körökben az eltelt idő már-már legendává emelte a Demszky–Hack-féle törvényjavaslatot: 1996-ban már úgy emlékeztek vissza a szellemére, hogy eszerint minden egykori ügynöki tevékenység kizáró ok a fontos tisztségek betöltésekor. (Megjegyezzük, hogy később, amikor mások rendre emlegették az ügynökügyben „titkos jelentéseket olvasóként” érintett szocialista vezető politikusok nevét – a Horn Gyuláét, Gál Zoltánét, Medgyessy Péterét –, merthogy eszük ágában sem volt lemondani, az SZDSZ-esek nem nagyon háborodtak fel. Sőt Medgyessy miniszterelnök szt-tiszti múltja is csupán egyetlen álmatlan éjszakát okozott nekik. Hack Péter és Kis János ős-SZDSZ-esnek kicsit többet, de ők vették is a kalapjukat, otthagyták az alapelveket haszonelvűen figyelembe vevő párttársakat.)
*
Egyébként Demszkyék is mindjárt az elején – lehet, hogy a szükséges ismeretek híján – csupán a III/III-asokra szűkítették az átvilágítandók körét. Lehet, hogy ekkor még nem tudták, mekkora volt az átjárás a különböző csoportfőnökségek között. Tény, hogy ha azt a javaslatot fogadják el, akkor is a III/III-asokkal vitették volna el a balhét. Persze a hibákat kijavíthatta volna az Országgyűlés, ha egyáltalán hajlandó lett volna megtárgyalni Demszkyék javaslatát. Nem volt hajlandó.
Egy évvel később, 1991. május elején Boross Péter akkori belügyminiszter is benyújtotta végre az Antall-kormány javaslatát. Eszerint öt–tízezer ember múltját ellenőrizték volna. Az szt-tiszteken és a hálózati besúgókon kívül kiszűrték volna az egykori államvédelmi és karhatalmista tiszteket is. Sőt a Boross-féle javaslat nemcsak az állami elitből, hanem a gazdaságiból is kiszűrte volna az ügynökmúltú elemeket – Boross Péterék javára legyen írva.
Aztán 1992 augusztusában a kormány egy váratlan lépéssel visszavonta a javaslatot.
Ezzel szinte párhuzamosan futott egy másik, később elvetélt indítvány, amelyet Fodor István (az utolsó pártállami házelnök), Király Zoltán és Pozsgay Imre terjesztett elő a függetlenek rövid padsorából. Ez nemes egyszerűséggel azt javasolta, hogy 90 évre zárolják az egykori állambiztonsági szervek tisztjeinek és besúgóinak listáját. Az Országgyűlés ezt még napirendre tűzni sem volt hajlandó, bár így utólag, némi rálátással az eltelt ügynökügyes évtizedre, ne zárjuk ki teljesen, hogy a politikus uraknak igazuk is lehetett egy bizonyos szempontrendszer alapján.
Az MDF vezette kormány 1993. február 9-én nyújtott be újabb törvényjavaslatot. Ez eredetileg 10–12 ezer polgártársat érintett volna (később, merthogy ez végül törvény lett, az Alkotmánybíróság döntésével hatezer ember érintettségére szűkült). A javaslat kiszűrésre, lemondásra, illetve a felszólítás figyelmen kívül hagyása esetén megnevezésre szánta a BM III/III-as csoportfőnöksége alkalmazottain kívül az 1956-os forradalom leverésében jeleskedő volt karhatalmistákat, a titkosszolgálati jelentések felhasználóit, valamint a nyilaskeresztes párttagokat. Az átvilágításokra háromfős, bírókból álló bizottságok felállítását rendelte el a törvény, amelyet a parlament az MDF-es kormányciklus utolsó ülésnapján, 1994 májusában szavazott meg. Az ügynökügyben érintett képviselő hölgyek és urak bátran nyomhatták a szavazógombot, rájuk már nem vonatkozott a törvény.
Aztán 1995 októberében – immár a Horn-kormány alatt – ismét egy MDF-es honatya, Balsai István igazságügy-miniszter is benyújtotta a maga törvénytervezetét, amely az Alkotmánybíróság intencióit némileg félreértelmezve kivette volna a törvény hatálya alól a magántulajdonban lévő lapok szerkesztőit, s az átvilágítási határozatok bírósági felülvizsgálatára harminc napot szabott volna meg. Az Országgyűlés leszavazta a javaslatot.
1995 decemberében végre az SZDSZ is benyújthatta volna a saját elképzeléseinek megfelelő törvényjavaslatot, ám Kuncze Gábor belügyminiszter a kormány javaslatát nyújtotta be, amellyel – sajtónyilatkozatai szerint – maga Kuncze sem értett egyet. Ez a javaslat mindössze négy–ötszáz embert érintett, és csupán az Országgyűlés és a köztársasági elnök előtt esküt tevőkre korlátozta az átvilágítandók körét. Ekkor javasolták a Történeti Hivatal felállítását az állambiztonsági iratok kezelésére.
A sajtóban végeláthatatlan vita zajlott a törvénymódosításról: megszólalt mindenki, aki ilyenkor meg szokott szólalni. Hosszú ideig úgy tűnt, a szocialisták csak le
origo.hu
Robbanásveszély a nyári utakon? Csak a guminyomás miatt!
