Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek II. János Pál pápa halálát követően dokumentumot tett közzé, amelyben többek között arra utalt, hogy a szentatya a fiatalok pápája volt, a remény pápája, a jövő pápája, akinek öröksége értékes erőforrás marad mindnyájunknak. Ezt fogalmazták meg azok a fiatalok is, akik búcsút vettek tőle a Szent Péter téren, köztük olyan Magyarországról érkezett farmernadrágos, hátizsákos, gitáros huszonévesek, akik II. János Pál pápává választása után születtek. A fiatalok és az idős pápa szövetsége – a generációk váltakozása során – huszonhat éven át tartott. A párbeszéd visszatérő témája volt a jövő.
Ha a hírlapírók a jövőről faggatják beszélgetőtársukat, jóslásokba szoktak bocsátkozni. Mintha tőlünk független erők és körülmények irányítanák a jövőt; mintha csak jósok és csillagfejtők kristálygömbjébe tekintve sejthetnénk meg a titokzatos jövő homályos körvonalait.
Holott a jövőt nem jósolni, hanem tervezni kell. Erre biztatott II. János Pál is, ha a fiatalokhoz szólt. A jövőt el kell határozni. A jövő ugyanis a jelenben születik, és csakis tőlünk függ. Nem érthetjük meg a jövőben rejlő lehetőségeket, ha nem részesülünk magunk is a megalkotásában.
A mindenkori jelen napról napra, pillanatról pillanatra múlttá morzsolódik. Tudatosan élő és tervező ember akaratából azonban ez a folyvást múlttá morzsolódó jelen a jövő alkatrészévé válhat. A jövőről nem ítélhetünk másként, csak a múltra tekintve. A boldogtalan ember és társadalom viszont alig tesz mást, mint várja, hogy a jelen múlttá fakuljon. Ismét elmúlt egy nap – sóhajtunk, s így múlik el céltalannak tűnő életünk. „Mával is fogyott a földi kín” – írta Arany János. A jelent, mint a jövő felé tett lépést tudatosan megélő ember a múltat, a jövő gyökerének tekinti, amely gyökérből az éltető erő a jövő lombkoronájába áramlik. Így tehát a történelmi múlt az elhatározott célú jövendő pillérévé válik. Múlt, jelen és jövendő között szétbonthatatlan szerves egység van. Aki ezt mégis szétbontani próbálja, elvetvén a múltat mindenestől, nem vállalván a jelent sem mint meghaladottat – annak a jövő jóslások zavaros időszaka. Különben is: „Dolgokat csak azután jósolhatsz meg, ha már megtörténtek” – írta Ionescu. Válságos sorsú társadalmak nem szívesen tanulnak a múltból, ámde az emlékezést mégis fő cselekvéssé avatják. A történelem ilyenkor nem tervezési alap, hanem menekülés a sivár jelenből a valóságot megszépítő ábrándos önigazolásba. Ha jövőnk nincs, legalább a múlt vigasztaljon. Erről írta 1861 őszén, brüsszeli emigrációjában Jósika Miklós: „Ha a sors fekete kockákat csempészett éltünk utaiba, csempésszük ki azokat s tegyünk fehéreket a helyükre, elhitetvén magunkkal, hogy ezt a sors tette, s nem mi.”
Ugyanekkor azonban, tehát 1861 őszén, Madách e szavakkal fejezi be a Mózest: „Ne hidd, hogy meddő volt a gyászkor – mondja Józsue. – Ez szülé az újat, melynek csak kínja volt az övé – mármint Mózesé –, virága miénk lesz, hogyha az új nemzedék bátran s győzelmi hittel lép belé.” Ezeket a szavakat II. János Pál is mondhatta volna, de saját szavaival mondta is. Ami a kiegyezés nemzedékét illeti: ők valóban bátran és győzelmi hittel léptek az „újba”, amelynek virága lett az övék.
Ma viszont a magyar társadalom éppen csak létezik. Jövőjét nem tervezheti. Igyekszik átvészelni a jelent, lemorzsolni a külső erők által ránk terhelt életet. Országgyűlés és kormány „válságot kezel”, vagy inkább tapasztal és tűr. Kapkodva igyekszik kikecmeregni a mocsárból, de e kapkodás miatt egyre mélyebben csúszik vissza abba. Minek folytán – Szekfű Gyula 1934-ben fogalmazott szavaival – jövőnk csupán a nyomorúságos mának állandósulása. A Lendületben az ország csak jól hangzó frázis.
A hatalomra szavazott szocialista párt nem kecsegtet a fiatalok számára a nevében jelzőként viselt eszme megvalósításával, hanem a hozzá csatlakozott párttal együttműködve, megtervezett jövő helyett csupán magatartásformákat ajánl az állandósított jelen jegyében. Mindenekelőtt azt, hogy vetkőzzük le nemzeti önérzetünket, mert azzal másokat sértünk, fizessünk minél több adót, hogy tovább gazdagíthassuk egyre türelmetlenebb hitelezőinket, az erkölcs avítt fogalom, „önmegvalósításunk” érdekében mindent szabad, másokra való tekintet nélkül… És így tovább.
Az állandósított és államosított jelennek ez a meghökkentő következetességgel végrehajtott programja ijesztő jövőt sejtet. Mert ez egy minden korábbinál maradibb és kártékonyabb oktatás- és művelődéspolitikát takar. Minapi hír, hogy az idén tíz százalékkal kevesebb diák jelentkezett a felsőoktatási intézményekbe, mint tavaly, és jelentősen csökken az esti, a levelező és a távoktatásos képzésekre leadott jelentkezések száma. Egyre több diplomás orvos gondolkodik úgy, hogy életét külföldön rendezi be.
Az ifjúság maga a jövő. Milyen lesz negyedszázad múlva az ország társadalma? Amilyennek az ifjúságot neveljük. Miközben megszűnik az erkölcsi nevelés, a nemzeti nyelv ápolása, művészet és történelem tanítása, felbomlik a rend, s az agresszió tör magának utat a féktelen ösztönök és a pénz uralma között. A hatalmon lévők egyike-másika, akik most, II. János Pál halála miatt hiteltelen gesztusokba és nyilatkozatokba bocsátkoznak, elfelejtik, hogy amit a jövő fiataljainak kínálnak, azzal Karol Wojtyla sem értett volna egyet. A hatalom valószínűleg komolyan gondolja, hogy az ország lakosságát boldogabbá tudja tenni, ha sikerül leszoktatnia a nemzeti nyelvről, önérzetről, erkölcsről, ha sikerül beolvasztania bennünket a nagyvilág nemzetközi szürkeségébe, mert így talán befogad bennünket az Egyesült Európa finnyás közössége. Mindig akadtak, akik őszinte idealizmussal hittek ebben. Főleg, amikor bajban volt az ország, és a szokásosnál is jobban elszigetelődtünk a nagyvilágtól.
Nincs más választásunk: vegyük a magunk kezébe jövőnk tervezését. Erre biztatott bennünket II. János Pál pápa is, amikor Bernini kolonnádjai alatt a fiatalokhoz beszélt, vagy az ifjúsági világtalálkozón fejtette ki nézeteit. „A mai nemzedék – mondta – ugyanazt akarja, mint mindegyik a maga idejében. Hogy értelme legyen az életnek, születésnek és halálnak, értelme legyen a világnak, azt, hogy legyen valami rend, ami felé törekedhetünk.” Ne bízzuk tehát a tervezést a nemzetköziség eszményeit túlzásba vivő államra. Ne alkudozzunk, ne könyörögjünk – ez csak időhúzás. Talán akad még néhány százezer kisebbségbe szorult magyar e hazában, akinek lesz erre ereje. Ha pedig nem, akkor utánunk az özönvíz. Akkor igazuk lesz azoknak, akik szerint össztársadalmi érdek, hogy lemondjunk nemzeti önérzetünkről és kultúránkról. Talán valóban az. De vajon tényleg szívesebben látnak-e bennünket abban a fenemód nemzetközi Európában?
Körösfői Kriesch Aladár idézi 1904-ben William Morris angol festőt és művészeti írót: „Amely társadalom nem nyújt kellő alkalmat minden egyes tagjának képességei élvezettel teljes gyakorlására, az elfeledte élte célját, s nem egyéb tiszta zsarnokságnál.”
origo.hu
Elkezdődött az ÁGOTA Országos Gyermekvédelmi Szabadegyetem és Konferencia
