(kié a legjobb cégér…)

Én nem tudom, hogy a reklámetika mennyiben különbözik a politikai értelemben vett kampányetikától. Valószínűleg az üzleti hírverés erkölcsi kódexe szigorúbb a pártviszályokat többé-kevésbé normális mederben tartó morálnál. Ám az a népi bölcsesség, hogy jó bornak nem kell cégér, sem itt, sem ott nem érvényesül. Én inkább úgy módosítanám ezt a közmondást, hogy a jó cégérnek bor sem kell.
Jelenleg a magyar közélet tematizálásból áll, s már az sem igaz, hogy mindenki a maga lovát dicséri, sokkal inkább az ellenfél lovát szidja. Ez az üzleti reklámok világában tilos. Azonnal szankcionálják, ha egy cég márkanév szerint becsmérli konkurenseinek termékeit, amikor egy klip mondjuk egy adott intimbetét nedvszívó képességét ecseteli, nem tartalmazhat konkrét utalást különböző vetélytárs betétek áteresztő voltáról, a termék önmagát csak általánosítva mérheti más produktumokhoz.
Természetesen a cégér megszerzése, a név ismertté tétele az üzleti világban is a legfontosabb, egy cégérekkel betöltött piacra betörni úgyszólván lehetetlen. A cégér, bár hasonló hozzá, nem tévesztendő össze a címerrel, míg cégéres gazemberről, címeres baromról beszélünk. József Attila még szörnyen kínosnak és megalázónak érezte azt, ami ma természetes, mármint, hogy a piac dönti el és határozza meg minden emberi produktum értékét, legyen az bármennyire is távol eső az úgynevezett anyagi világtól. Amikor J. A. azt írta, hogy a költő „neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré”, egyrészt ráérzett a valóságra, másrészt ideológiailag tévedett, mivel jelenünk (amely az ő szempontjából maga a jövő) nem árul el sok hajlamot bizonyos marxista tanok maradéktalan beteljesítésére. Itt persze a „maradéktalan” szó a lényeg, mivel a proletár nimbusz nem enyészett el, csak konszolidálódott milliárdos anyagi javakká (vö. KISZ–Demisz-cégbirodalmak).
Jelenleg a magyar politikai piacot négy cégér uralja kisebb-nagyobb terjedelemben. Hogy még közhasznúbb kifejezéssel éljek, a parlamenti tortán négy cég osztozkodik. Jelenleg azonban kétségkívül az MSZP és az SZDSZ nyalja le róla a habot. (Itt hívom fel a figyelmet egy szintén közhasznú kifejezésre, amelyet a szabad magyar publicisztika előszeretettel alkalmaz: ez már csak hab a tortán.)
Az a szokás, amely általában nyugati demokráciákra jellemző, hogy a cégéres kormány kormányoz, az ellenzék pedig bírál, Magyarországon már rég veszendőbe ment. A helyzet Gyurcsány jöttével (aki maga is áruvédjegy) teljesen egyértelművé vált: a kormánynak eszében nincs kormányozni, annál hevesebben bírálja az ellenzéket. Ez a forma tökéletesen megfelel az MSZP és az SZDSZ habitusának is. Mit válaszolhat erre az ellenzék, amikor már az ultiban használatos összes lehetőség kimerül? (Mármint: kontra, rekontra, szubkontra, morkontra, steitvágli, bicikli, Fedák Sári.) Ilyenkor az ellenzék vagy azt mondja, hogy passz, vagy teljesen új játékelemet alkalmaz: elkezd dolgozni a kormány helyett. Ez kényelmes a kormánynak, amely nem rest átvenni sem jó szlogeneket, sem jó elképzeléseket. Ez korántsem jelenti persze azt, hogy az ellenzék törekvéseit érvényesülni engedik. Ellenkezőleg, a kormányfő – sűrű bocsánatkérések közepette – kíméletlen kritikát gyakorol az ellenzék felett, s igazi européerszerűen konszolidált kifejezéseket használva azt mondja: kuss.
Az MSZP cégére fennen ragyog tehát a parlamenti tortán. Végül kissé megkésve az SZDSZ is rájött, hogy a cégér a lényeg. Ezért a Fidesz példáján okulva névváltoztatásra szánta rá magát, emígy: Szabad Demokraták Szövetsége – Magyar Liberális Párt. A kommunisták és a szocialisták már Rákosi, majd Kádár és Horn idején is jól tudták, hogy a párt nevében (a kommunista, a dolgozó, a szocialista-munkás, avagy a szocialista mellett) mindig jól fest a magyar.
Hogy meddig uralják politikai életünket a jó borok helyett a cégérek, én nem tudom…