Lassan mozduló színészek lakják be a teret. A mozdulat, a játék komótos, a gesztusok szavakra kihegyezettek.
A fa nyers színét viseletükben mimikriként magára öltő férfiak, nők. Favágók. Erdei emberek. Lények a társadalom dzsungelében. Mi, mindannyian. Akik a tisztaszívű farkast – magasabbrendűségünk tudatában – ok nélkül, bestiálisan legyilkoljuk. Csak azért, mert farkasordító magányából, kíváncsiságból és szeretetvágyból egy kunyhóba lépett, s aztán a szoba közepén moccanatlanul, „nyitott szemmel állt egész éjszaka, / s reggel is, mikor agyonverték”. Holott „magányosabb (volt) az angyaloknál” (is). Pilinszky a közhiedelem visszájára fordított agressziójával vádolja a XX. század vadállatoknál vadabbnak bizonyult emberiségét.
A favágók némajátéka nem illusztrál, pusztán a versfoszlányok atmoszféráját, sűrített filozofikumát sugallja.
Gyarmati Kata és Mezei Kinga színpadi adaptációját – ez utóbbi művésznő rendezésében – jórészt az Újvidékről és a Felvidékről ez évadban a Bárka Színházhoz szerződött fiatal gárda adja elő. Kellőképp fogékonyak a határon túli színjátszásnak a testi kifejező erőt kamatoztató változata iránt. A rendezőnő Mezei Kinga régebbi, irodalmi szövegeket atmoszférájában, mozgásvilágában újjáteremtő előadásait budapesti vendégjátékaik során már megismerhettük.
A Fabula című költemény adja a produkció atmoszferikus keretét, lírán átszűrt, áttételes történetét. A színpadi cselekmény során – ha ezt a különös rekviemlibrettót annak lehet egyáltalán nevezni – más Pilinszky-versfoszlányok is beúsznak a színre; a szereplők különös cselekedetek, belsejükre figyelő megtorpanások közepette idézik a költő univerzumának sorait. Mintha mágneses pólus rántaná össze a metaforikus képeket, gondolatokat. Nagypál Gábor újra és újra ismétli a Félmúlt akár vezérgondolatként is egyre nyomatékosabbá veretesülő sorait: „… Összetöri az utakat, / Összetöri a hold sütése. / És ketté tépi a falat. / Fehér zuhog a feketére. // Villámlik és villámlik és / Villámlik a fekete nappal. / Fehér zuhog és fekete / …” Zuhog, zuhog a síró-rívó fehér dallam és fekete ritmus a négytagú élő zenekar játékában, akik az előadás dramaturgiailag is szerves részeként indítják hallatlanul expresszív, helyenként intenzív közjátékukat vagy fojtottabb kíséretüket. Hamisítatlan Pilinszky-hangulat kelt Mezei Szilárd m. v. zeneszerző kompozíciója nyomán (zenei vezető: Márkos Albert m. v.).
„Csukott ajtókon zörgetek…” („Sötét szobád, akár az akna / A falakon hideg lobog. / Sírásom mázolom a falra” – Introitus). Különös egyensúlya van az előadásnak: Pilinszky bensőséges harmóniáját igyekszik követni, a bölcseleti paradoxonokat kiélezni. Szorcsik Kriszta, Kardos Róbert, Ollé Erik, Puskás Zoltán m. v., Varga Anikó, Szabó Gábor és Hajós Eszter időnként egyik szerepből a másikba lép át. Szövegmondásuk kidolgozott, óvakodnak a pátosztól, olykor egyenesen szikár-szaggatott szótagolással idézik a sorokat. Játékuk fegyelmezett, érezni, partitúra szerint játszanak, akár egy zenekar tagjai.
„Olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.” Micsoda vizionáló költői képek! A keresztényi alázat, a mindent átölelő humánum, a megváltatlanság rémülete lappang e semmihez sem fogható, mérhető lírai univerzumban. Néha ugyan az a benyomásom támadt, egy-egy verssort kísérő jelenet öncélú, mesterkélt ötlet szülötte, megbicsaklott a rendező képzelőereje. De hát ellensúlyozza a nagy Egész, a fenyegető világunkra oly vészjósló Jelenés példázatát idéző Pilinszky János szellemisége.
(Fabula. Pilinszky János művei alapján. Bárka Színház. Rendező: Mezei Kinga.)
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
