A kognitív nyelvészet az 1970-es évek végén jelent meg, és azóta igen látványos pályát futott be. A metaforakutatás kezdettől fogva egyik sikerterülete volt. Az amerikai George Lakoff és Mark Johnson 1980-ban nyilvánvalóvá tette azt, amit Csűry Bálint 1910-ben így fogalmazott meg: „A metafora nem … stilisztikai fogalom, hanem az egész nyelvet átható azon eljárás, mely szerint a lélek a külvilág tárgyait értékeli, s ez értéket megfelelő névvel illeti.” Lakoffékat a „rejtett metaforák” (strukturális metaforák) izgatták, amelyek általában meg sem jelennek a beszédben, de számos kifejezésünk csak azok alapján értelmezhető. A vitáról például úgy beszélünk, mint csatáról. Magyarul is gyakran mondjuk: szócsata, szópárbaj. Emögött szerkezeti hasonlóság áll: mindkét esetben két fél áll szemben egymással, és mindegyik nagyon akarja azt, amit a másik nagyon nem.
A metaforakutatás mellett – de ezzel szoros összefüggésben – a kognitív nyelvészet másik fő kutatási területe a nyelvi kategorizáció. Honnan tudják azt a magyarok, mit kell kutyának nevezni? Mi teszi nekünk lehetővé azt, hogy környezetünk elemeit ilyen kategóriákba soroljuk, és mindegyiket abba, amelyikbe kell? Maradjunk a kutyánál! Kutyának hívjuk a mindnyájunk által jól ismert háziállatunkat. De nem csak azt. Más fajhoz tartozó állat is lehet kutya, például a prérikutya, amely valójában észak-amerikai rágcsáló. A fakutya kétféle tárgynak is neve: egyikkel csizmát lehet lehúzni, a másik meg szántalpakkal felszerelt támlás szék. A vaskutya négylábú vasállvány, amely a nyársat tartja, mikor a húst sütik, egyes bányavidékeken pedig a csillét is így hívták. Ezenkívül ember is lehet nagykutya. Fogalmilag ezek külön kategóriába tartoznak, a nyelvi kategorizáció szerint viszont egyetlen strukturált kategóriát alkotnak, amelynek van egy központi része, a háziállatot jelentő kutya, és vannak különböző metaforikus perifériái. A nyelvész a kettő különbsége alapján tudja felismerni a metaforát. A nyelvi kategorizáció sajátosan egy nyelvre jellemző: semmi garanciánk arra, hogy mindezek a dolgok, amelyek magyarul a kutya nyelvi kategóriájába tartoznak, más nyelvekben is egy kategóriát alkotnak. A nyelvenkénti változatosság mögött azonban egyetemes elvek húzódnak meg. Éppen ezekre voltunk kíváncsiak, mikor Kolozsváron elkezdtük azt a kutatást, amellyel egyebek mellett azt is pontosabban meg szeretnénk határozni, melyek a kategória metaforikus kiterjesztésének legjellegzetesebb irányai.
Az egyes nyelvi kategóriákat átfogó kategóriákba csoportosítottuk (például állatok, növények, szerszámok stb.), ezeket pedig hierarchikusan elrendeztük komplexitásuk foka szerint. A komplexitást azon mértük, milyen tudásra van szükség ahhoz, hogy az ember be tudjon sorolni valamit az illető kategóriába. Azt találtuk, hogy minden név között a legkevésbé komplexek a személynevek: sokan vannak ugyan, akiket Mariskának hívnak, de mindegyiküket külön-külön hívják így, és nem mint a Mariska-kategória tagjait. A személynév nem alkalmas a metaforikus kiterjesztésre. Eredendő alapfunkciója nem is a megnevezés, hanem a hívás. Könnyen lehet, hogy a nyelv evolúciója során is a személynevek jelentek meg először: amikor abban a csoportban, amelyikben beszélni még nem tudó őseink éltek, az emberek feltalálták a módját annak, hogy ha valakit hívni akarnak, azt ne úgy tegyék, hogy mindenki odacsődüljön, akkor a csoportbeli viselkedés hatékonyságát igencsak megnövelhették.
A személynevek után komplexitás tekintetében az állatokat és embereket (mint emberi lényeket) megnevező kategóriák következnek: kutya, medve, fecske, ember stb. Sokféle állat tartozik ide, de kognitív szempontból ezek nem egyforma státusúak. Ezt a nagy kategóriát valahogy úgy kell elképzelni, mint egy galaxist, amelynek középpontjában olyan állatok vannak, amelyeket az adott nyelv minden beszélője közvetlen tapasztalata alapján ismer, ilyen például a magyarok esetében a kutya, a ló, a macska vagy a veréb, a széleken pedig azok, amelyekről sokan inkább csak hallomásból tudnak, ilyen a magyarban például a mormota. Az állatokat ránézésre azonosítjuk; ehhez csak annyit kell tudni, hogyan néznek ki, meg hogy az ilyen kinézetű állatnak mi a neve. Itt a kategóriáról való tudásunk már arra is alkalmas, hogy az addig még sohasem látott példányokat is fel tudjuk ismerni, és meg tudjuk nevezni. De miért éppen az állatnevek kategorizációja a legegyszerűbb? Az evolúció során alakult ki, hogy az ember különös figyelmet fordít a környezetében felbukkanó élőlényekre. Az állatról ugyanis azonnal el kell tudnom dönteni, hogy én eszem-e meg őt, vagy ő eszik meg engem.
Az állatneveknél valamivel komplexebb a növények neve, mert itt már nagyobb szerepet kap az a tudás is, hogy az illető növény mire jó az embernek. A növénynevek strukturálisan az ételek nevével kapcsolódnak össze szorosabban, sőt elég nagy felületen át is fedődnek. Ez a növények kategorizációjára is kihat: ha valamilyen szempontból fontosak az embernek, illetve ha veszélyesek lehetnek, például mérgezők, akkor ismert nevük van. A többi pedig egyszerűen csak fa, bokor vagy gaz. Feltűnő, hogy a növények elnevezéséhez milyen nagy mértékben használjuk fel az állatokról és állati testrészekről való tudásunkat. Növénynév a bakszakáll, a daruláb, a galambbegy, a szarkaláb. Az ilyen adatok azért érdekesek, mert jól mutatják, hogy a komplexebb kategóriák megnevezéséhez hogyan használjuk fel a kevésbé komplexekről való tudásunkat, hogyan épülnek rá az előbbiek az utóbbiakra.
A komplexitás növekvő skáláján a következő helyet az ember alkotta dolgok foglalják el, Apáczai Csere János igen jó terminusával élve: a csinálmányok. Ez olyan nagy galaxis, amely néhány kisebbet foglal magába. A legjellegzetesebbek: edények és tárolók, szerszámok, öltözetdarabok, bútorok, épületek, járművek, hangszerek. Itt a funkciónak már olyan fontos szerepe van, hogy annak ismerete nélkül nem is igen érthető, mit jelent az illető szó. Ezekre a kategóriákra az jellemző, hogy a funkció központi szerepe révén minden eddiginél sokkal inkább bele vannak ágyazva a világról való enciklopédikus tudásunkba, és csak azzal együtt érthetők.
Az eddigi kategóriák mind olyanok voltak, amelyeket ránézésre azonosítani lehet. A személynevektől azonban másik ág is indul. A rokonsági elnevezések középpontjában egyértelműen az anya áll. Azért bonyolultabb a szerkezete, mint az eddigieknek, mert ez nem látszik az emberen: egy fiatal nőről nem tudom megmondani, hogy anya-e vagy sem. Háttértudás nélkül csak nőként tudom azonosítani, anyaként nem. Az ilyen nevek nagyon közel állnak a személynevekhez: a kisgyermek számára az anyu szó kezdetben egyértelműen személynév. Csak később válik rokonsági elnevezéssé, amikor a gyermek felismeri, hogy aki neki anyu, az Irénkének Manci néni. Viszonylag kevés név tartozik ide, de ezek nagyon régi, elemi tapasztalaton alapulnak. Annak ugyanis, hogy ki anya és ki nem, illetve hogy ki kinek és kinek nem, egyértelmű biológiai feltételei vannak. Az ilyen kategóriák azért komplexebbek, mint az eddigiek, mert itt relációkról van szó: valaki nem abszolút értelemben anya, hanem valakihez képest az, vagyis mindig valakinek az anyja.
A következő kategóriafajta ezen az ágon a funkcióneveké. Olyanok tartoznak ide, mint az orvos, a pap, az ezredes, a vezér, a király stb. Ezek tulajdonképpen emberek vagy ritkábban állatok (például a vezér állat is lehet), de ránézésre csak ennyi állapítható meg róluk, azt pedig, hogy az az ember éppen orvos, tudnunk kell valahonnan. Az ilyeneket egyszerű ránézésre nem tudjuk felismerni, pedig a mi elménk az olyanokkal sokkal könnyebben tud bánni. Ezért az ilyen funkciókategóriákra kulturálisan olyan megoldásokat találtunk ki, amelyekkel ezek sokszor ránézésre is azonosíthatóvá válnak. Jellegzetesen ilyenek az egyenruhák, a rangjelzések, a jelvények, a kitűzők. Ha például a közlekedési rendőr nem egyenruhájában áll ki az utcasarokra, hiába integet, az autósok nem fognak neki szót fogadni.
Ezen az ágon alig vannak metaforák. Némelyik rokonsági elnevezés – mint alapvetőbb kategória – lehet metaforikus használatú is, például csavaranya, ládafia, asztalfia vagy -fiók, ezekben azonban ma már nemigen azonosítjuk a rokonsági terminust. A funkciókategóriákra a fogalmi ötvözés jellemző. Leginkább a funkciónevek köréből találunk erre példákat. Amikor a sebészorvosra azt mondjuk, hogy „az egy mészáros”, ez nem metafora, hiszen nem maga a sebész hasonlít a mészároshoz, hanem az, amit csinál, illetve ami őt körülveszi.
A funkcióneveknél valamivel komplexebbek az intézménynevek. Ránézésre már csak azért sem azonosíthatók, mert láthatatlanok. Az iskola, egyetem vagy akadémia maga is igen komplex hálózat, amely kerete annak, hogy ott emberek az illető intézmény által meghatározott specifikus funkcióikat gyakorolják. Az intézményeknek nincs „megtestesítőjük”, de rendszerint tartozik hozzájuk valamilyen épület, ezeket szintén iskolának, egyetemnek, akadémiának nevezzük, és mivel ez nem látszik rajtuk, egy táblára ki szoktuk rájuk írni. Egyes épületeknek azonban, mint amilyen a templom, olyan az architektúrájuk, hogy már abból is megállapítható, milyen intézményhez tartoznak. Metaforák itt sem igen akadnak, van viszont fogalmi ötvözés, amikor például valamilyen intézményre azt mondjuk, hogy „az kész bolondokháza”. Mivel ezek már teljesen megfoghatatlanok, a mi elménk pedig elsősorban az alapvetőbb kategóriák kezelésére van berendezkedve, ezért intézményekről gyakran beszélünk úgy, mintha épületek volnának: a Magyar Tudományos Akadémiának például Széchenyi rakta le az alapjait, tudjuk, mikor hozták tető alá, kik járultak hozzá egy-egy téglával, mi volt eredetileg a felépítése, mi volt rá időnként romboló hatással. Ilyenkor sohasem az Akadémia épületére, hanem magára az intézményre gondolunk.
Végül van a neveknek egy sajátos csoportja, az absztraktumoké, ezek már szinte csak tudásból állnak, nyelvi konstruktumok, és a fizikai világban nem is felel meg nekik semmi. Ezek a beszédben keletkeznek, és főnevekbe kódolva öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ilyen a nyelv, amely „odakint” nincs, de mi úgy beszélünk róla mégis, mintha lenne. Nyelvünk (mármint ez a fejünkben levő tudásunk) eredendően arra való, hogy a rajtunk kívül levő környezetünkről tudjunk vele beszélni, így aztán mikor olyasmiről akarunk beszélni, ami csak a mi fejünkben van „idebent”, akkor azt valamilyen csellel kivetítjük a környezetbe, külsővé tesszük, és akkor már tudunk róla beszélni is. Az „odakint” lévő dolgokról pedig az a közvetlen, elemi tapasztalatunk, hogy azok dologszerűek, vagyis elfoglalnak valamennyit a háromdimenziós térből. Így aztán mikor ezeket az absztraktumokat kivetítjük, ezek is rögtön dologszerűekké válnak. Az absztraktumok világa a strukturális metaforák igazi paradicsoma. A nyelvről sokszor úgy beszélünk, mintha valamiféle épület, máskor meg mintha élőlény, sőt egyenesen ember volna. Így aztán gyakran hallhatunk a nyelvek születéséről, életéről, haláláról, nyelvünk betegségeiről, erényeiről, és még akadémiai kiadványban sem nagyon feltűnő, ha azt olvassuk, hogy a magyar nyelv nem kedveli szó elején a mássalhangzó-torlódást, hanem igyekszik kiküszöbölni.
A fenti szöveg a 2004. november 18-i előadás rövidített változata.
origo.hu
Orbán Viktor: Az Európai Bizottság ne avatkozzon be a tagállamok rendvédelmi ügyeibe
