Nem bumfordi báj, csak figyelmetlenség

Az alkalomhoz illő hírveréssel, helyszínen és díjakkal rendezték meg a Magyar Rádió és a Veszprémi Petőfi Színház közös, József Attila előtti tisztelgésnek szánt szavalóversenyét. E kulturálisan sivatagosodó világban, melyben az számít csak, aki és ami folyton látszik, amit és akit a televízió mutogat, született egy verseny, mely megmutatta, hogy minden látszat ellenére van igény a versre, a gondolatra. Megmérette magát 258 versmondó. Akik ma versmondásban kívánnak kitűnni, vagy ezzel töltik szabad idejüket, tudják, hogy nem a világhírnév csalfa reményében teszik. A versmondáshoz másfajta lélek kell: alázatos, tiszta.
Értékelhetjük tehát e versmondóversenyt nyugodt szívvel merész vállalkozásnak, főként ha elveszítettük a reményünket abban, hogy a világban még élnek tehetséges és tiszta szívű művészek, akiket nem zabált meg a liberalizált versenymédia, sőt nem is vágynak rá titkon, ha megzabálja őket. Méltánylandó álláspont, hisz végeredményben majdnem mindenki szeretne tisztességes maradni, de közben mégiscsak élni kell, fizetni a közértben, etetni a családot, mely a reklámok bűvöletében egyre igényesebb. A reklámok és a média villódzó világában el lehet hitetni a tömegekkel azt is, hogy aki kimarad a buliból, a nagy ZSÉ-ből, azt nem jószántából teszi. Az a tehetségtelen.
Térjünk vissza tehát a közrádió és a Veszprémi Petőfi Színház József Attila-szavalóversenyére, a 285 jelentkezőre, a tizenkét döntősre és a műsorra, amelyik ebből készült. A döntőt közvetítette a Duna Televízió, az elődöntők öszszefoglalóját, illetve a döntőt és annak rádiós feldolgozását a Magyar Rádió. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy a kevés női versenyző közül kettő díjazott lett (második és harmadik), miközben egyikük épp azt fejtegette a műsorszerkesztője, Filippinyi Éva mikrofonja előtt, hogy József Attila nem női szavalónak való költő. A zsűri nem osztotta ezt a véleményt. Meglepő bátorsággal, sőt vakmerőséggel döntött, nem nevek és szakmai érdemek, hanem pillanatnyi teljesítmény alapján.
Meglepő ugyanakkor, mennyire nem tanult meg a magyar média ünnepet rendezni. A Magyar Rádió éppúgy nem kivétel ez alól, mint a látványból és csillogásból is élő filmszakma vagy a kereskedelmi televíziózás. Kigondolatlan, kurta-furcsa beszédecskék, ügyetlen koreográfia, nyilvánvaló az előkészítetlenség. Mindez nem megbocsátható bumfordi bájt közvetít, hanem zavaró figyelmetlenséget. Mintha a szervezők, miután minden nehezet elrendeztek, fáradtan hátradőlnének: lesz a vége, ahogy lesz. De magától nem lesz jó. Ahogy nem volt sem elegáns, sem meghitten baráti, sem pedig rafináltan alkalmi a versünnep díjkiosztója sem, hanem csak zavaros, amatőr, a versenyzőkhöz méltatlan színpadi szcéna. A Duna Televízióból ez nyilvánvaló volt, a rádióban legalább nem látszott, de azért hallatszott.
(Versünnep – Kossuth rádió.)