A belga fegyverkereskedő és a török Vulkán

Jó hónapja a belgák vezető liberális lapja teljes oldalt szentelt annak a hírnek, hogy a belügyminiszter meg akarja szigorítani a fegyvervásárlást. Ezután majd engedély kell hozzá, írta az újságíró, aki cikke végén figyelmeztetésként hozzátette: mindez csak terv és nem törvénytervezet.
Nosza, javasoltam kollégámnak egy ritka napsütéses órában az egyébként oly gyakran eső áztatta Brüsszel egyik sugárútján lévő fegyverbolt előtt elhaladva, teszteljük a dolgok mai állását. Vegyünk egy pisztolyt!
Beléptünk a csillogó ölőszerszámokkal zsúfolásig megtöltött boltba. Az egyik jókora hatlövetűre mutattam. Ezt kérem! – mondtam a nagy bajszos, joviális tulajdonosnak, aki komótosan leemelte a revolvert, és a pultra tette.
Ugye ehhez sem kell még engedély? – kérdeztem.
Az egyetemi tanárnak is beillő boltos hitetlenkedve nézett ránk. Szinte a lélegzete is elakadt.
Hogy a fegyvervásárláshoz nem kell engedély?
„De uraim, Belgiumban 1933 óta kell” – magyarázta a helyi ügyekben láthatóan eligazodni képtelen idegeneknek kijáró udvarias mosoly kíséretében.
Ekkor szinte egyszerre szólaltunk meg kollégámmal, majdhogynem kifejezetten tiltakozva: „Hogyan is kellene, mikor tegnap olvastuk az újságban: a belügyminiszter majd csak ezután akarja engedélyhez kötni a fegyvervásárlást! Márpedig arra gondoltunk, hogy ha már erre járunk, veszünk egy nagy pisztolyt, és azzal sétálunk az utcán.”
A kereskedő mosolya visszatarthatatlan nevetésbe csapott át. „Uraim, nem tudják, hogy az újságírók bolondok?” Kutakodva nézett ránk, majd így folytatta: „A fegyverviseléshez még több engedély kell, mint a vásárláshoz. A pszichológusnál kell kezdeni!” – ajánlotta készségesen. Majd barátságosan érdeklődött: „Önök egyébként mivel foglalkoznak?”
Leszegett fejjel vallottuk be az igazat.

Egy e-maillel kezdődött. „Biztosan nem emlékszik rám a tanár úr, de tanított engem.” Mint kiderült, egyik korábbi tanítványom uniós ösztöndíjjal egy évig újságírást tanul Hollandiában. Hárman: két magyar lány egy török osztálytársukkal megnézik Brüszszelt. Találkoznék-e velük?
Az elektronikus posta „fordulta” után néhány nappal mindhárman megérkeztek. Este találkoztunk Brüsszel kőcsipkébe merevedett főterén.
Beültünk egy sörözőbe. Tanítványomra valóban nem emlékeztem, de először őt néztem töröknek. Sőt. A lányokat is. A vörösesszőke, valódi törököt pedig meglehetősen arisztokratikus eredetű északnémetnek – ha húsz centivel magasabb lett volna. Volkannak – magyarul Vulkánnak – hívták.
A bemutatkozást élénk beszélgetés követte, amely a nacionalizmus felé kanyarodott. „Totálisan nacionalista vagyok – jelentette ki lefegyverző természetességgel és vidám könnyedséggel Vulkán. – Mindent imádok, ami török. Imádom a hazámat.”
A huszonvalahány éves Vulkán ezután ellentmondást nemigen tűrő hangon hozzátette konklúzióját: „A nacionalizmus pozitív erő.” Ezt olyan erővel mondta, hogy a nem igazán balliberális vonzalmaikon át megismert magyar diákok is kissé meglepődtek.
Vulkánt azonnal a szívembe zártam.
Az asztal fölött nyújtottam neki kezet.
Vulkán azonnal „vette a lapot”. Átvette a beszélgetés irányítását. Elmondta, hogy isztambuli egyetemi társai rühellik még a gondolatát is annak, hogy Törökország az Európai Unió tagja legyen. Törökország maradjon Törökország. Ez a véleménye neki is és a fiatal török értelmiségnek is. Mennyire igazuk van, gondoltam: Törökország maradjon Törökország, és ne csatlakozzon az unióhoz.
Az már csak extra zene volt a fülünknek, amikor Vulkán kijelentette azt az egyébként köztudott tényt, hogy Törökországban imádják a magyarokat. Van is egy reklám, mesélte. Így hangzik: „Vegyen svájci órát, és házasodjon magyar nővel!”
A harmadik körnél rátértünk az elmaradhatatlan témára, Magyarország török megszállására. Vulkán azért is lelkendezett. „De Vulkán – vetettem közbe –, magyar városokat pusztítottatok el.”
„Nem igaz – vágott vissza egy elegáns kézmozdulat kíséretében. – It wasn’t destruction, it was reconstruction. [Nem pusztítás, hanem rekonstrukció volt.]” Vulkán mindezt szinte halálosan komolyan mondta, csupán a lányokat is lefegyverző apró mosoly játszadozott a szája szögletében. Vulkán persze a fürdőkre és a mecsetekre gondolt.
Egykori tanítványom ezután megkérdezte török barátját, hogy hány gyereket szeretne. „Húszat” – vágta rá Vulkán.
Ez azért mindnyájunkat meglepett. „De hát minek annyi?” – kérdeztük. „Hogy Törökországnak hússzal több katonája legyen” – felelte Vulkán habozás nélkül.
Ekkor döntöttem el, hogy a cechet én állom. Nagyon sajnáltam, hogy Magyarország nincs tele Vulkánokkal.