Ég a gyertya

Számos bonyolult jelképpel találkoztam már középkori magyar ábrázolásokon, de gyertyával most először. Hogy szimbolikus jelentése van, azt az adventi gyertya láttán is sejthettem, a ravatal melletti gyertyák is árulkodtak erről, de leginkább az eloltott gyertyát éreztem nagyon erős jelképnek már gyermekként is.
Ezt a gyertyát ábrázoló XI. századi töredéket a Szatmár megyei Sárvár nemzetségi monostorát föltáró Magyar Kálmánnak köszönhetjük. A Gút-Keled nemzetség egyik fő ágának Szent Péter tiszteletére szentelt kegyúri monostora a mai Nagyecsedtől három kilométerre délre, a Kraszna-parttól északkeletre, az egykori lápban fekvő magasabb dombhát kétholdnyi területén állt. Az 1975–77-es ásatások során egy 1040 után épült félköríves, egyhajós kőtemplom és egy XI. század végi háromhajós, ugyancsak félköríves szentélyű tornyos téglabazilika került elő, több faragott kőlelettel együtt. Ezek közül való az itt látható kis töredék is.
„A kereszténységben elsősorban Krisztust, az igazságosság napját, a világ fényét jelképezi. A nagyszombatkor fellobbanó gyertya a Megváltó halálára és feltámadására utal. Az oltárgyertya Krisztus szűztől való születését is kifejezi, mivel a viaszt a szűzies méhek készítik. A magát emésztő, világító gyertya Krisztus áldozatára, a gyertyaláng melege pedig szeretetére utal. Az oltáron égő hat gyertya az ima folyamatosságát jelzi, a húsvéti gyertyák a feltámadt és mennybe emelkedett Megváltót hirdetik. Szent Ágostonnál a hit szimbóluma, amely elűzi a hitetlenség és a tudatlanság sötétjét. A gyertyás körmenet szintén a hit világosságának kifejezése” – olvasom a Szimbólumszótárban. De ahhoz, hogy ezt az ábrázolást jól értsem, egy Reményik-vers is kellett. Ebben a költő különös gyerekkori élményt idéz fel, amikor hirtelen kialudt a villany a faluban, és az egész család gyufa után tapogatózott a sötétben, hogy azután gyertyát lehessen gyújtani. Ez az élmény valóban olyan volt, mint amit Reményik megörökített 1944-ben a Mikor a villany elalszik című versében: „Nézd ezt a lángot, hogy ágaskodik, / És hogy roskad magába – / Most mint egy szív, / Oly elkülönült, számkivetett, árva. / A villanyfény ezredmagával ég – / A gyertya mindig, mindig csak magába.”
Igen, ez a kis, magános gyertya (itt és ott!) én vagyok – mi vagyunk. S ha ez igaz, akkor másként tekintek e töredékre, és másként gondolok e középkori templom népére, hisz mindig, amikor ezt a képet nézem, e gyertya révén én is ott vagyok. A jelkép ereje révén itt a létigén van a hangsúly, amelynek egyes száma mögött – ugye, jó erre gondolni – mindig ott van a többes szám is.