Az uniós kudarc üzenete

Ideje lenne végleg leszámolni a dogmákkal, a kettős mércék immár politikailag korrektnek minősülő, sőt kötelezővé váló használatával. Az unió megőrzése érdekében is – ha ez a cél. Sőt, ideje lenne egészen egyszerűen a jó öreg „nemzeti érdekeket” emlegetni ott, ahol képmutatóan „összeurópai értékeket” szajkóznak. A június 16–17-i csúcs megegyezés nélküli összeomlása után talán eljött az ideje az őszinte beszédnek.
Értékek? Szolidaritás? Bővítés mindenáron? Bővítés mint cél? Miközben az Európai Unió polgárai azt a 25 eurót is fájlalják, amit fejenként költöttek arra, hogy négy és fél évtized kommunista sanyargatás után országainkat integrálják klubjukba? Ahol a csatlakozás pillanatában (kérdezzék meg az ott a csatlakozás előtt is dolgozó újságírókat!) arcpirító adminisztratív-pénzspóroló változásokat vezettek be, mihelyst és amiért megérkeztek a „szegények”.
Számtalan nyugat-európai lap írta meg a francia és holland népszavazásnak az unió számára negatív kimenetele, vagyis az alkotmány leszavazása után, hogy a tagországok népeinek elegük van saját vezetőikből és a brüsszeli bürokratákból. A franciák azért vetették el az alkotmányt, mert azt túlzottan neoliberálisnak találták, mégpedig a neoliberalizmus általuk leginkább gyűlölt, angolszász formájának. A „neoliberális” egyszerű olvasatban azt jelenti, hogy a társadalmat ne a szolidaritás irányítsa, ne őrizzék meg a nagy nehezen kivívott szociális biztosítékokat, hanem mindent bízzanak a piaci fundamentalizmus „láthatatlan kezére”. A briteknek pedig azért nem tetszik az alkotmány – amelyről a francia elutasítás után már a jelek szerint nem is szavazhatnak –, mert azt a szigetország lakói egy „francia összeesküvés” termékének tartják. Hogy a kettő kizárja egymást, az se a franciákat, se a briteket nem zavarja. Egyben megegyeznek: utálják az alkotmányt. És Brüsszelt.
És újabban utálják a „laissez faire” (csináld, ahogyan akarod) piaci szabadságot is. Mert ellenzik, hogy az állam ne fékezhesse a leplezetlen profitéhséget. Minderre sokan akkor jönnek rá, amikor a piacukra betörő kínai áruk miatt exponenciálisan nő a gyárbezárások és vele együtt a munkanélküliek számának növekedése. Csakhogy a neoliberalizmus – még annak „legvadabb”, angolszász formájában is – eddig sem a valóságban létezett, hanem az elszabadult képzeletben. Ahogyan az a dogma is, hogy az állam rossz gazda, és mindent privatizálni kell. Hiszen az Egyesült Államokban – a neoliberalizmus állítólagos vegytiszta hazájában – a lehető legnagyobb mértékben dotálják a farmereket, termeljenek azok kukoricát vagy gyapotot, és támogatják (igen, támogatják) az Amtrak magán-vasúttársaságot (is). Ami pedig az állami tulajdon és a magántulajdon „rosszasága” vagy „jósága” közötti különbség eldöntését illeti: vajon miért működnek kifogástalanul az állami irányítású francia vasutak, amelyek kétszer-háromszor olyan sebességgel és messze nagyobb pontossággal robognak, mint a magánkézben lévő brit vasutak?
De vessünk pillantást egy másik neoliberális dogmára. Ezek szerint a piac fejlődéséhez demokráciára van szükség és arra, hogy az állam ne szóljon bele a gazdaságba. Csakhogy mit mutat az élet? Az elmúlt évtizedek legsikeresebben fejlődő országai éppen azok, ahol ennek ellenkezője történt. Kína – a kommunista Kína! – gazdasága csaknem három évtizede majdnem évi tíz százalékkal bővül. Hongkongé 6-7 százalékkal. Akár Malajziáé és Szingapúré, mely országokban az állam éppen úgy beavatkozik a gazdaságba, mint Kínában, csupán más ideológiai alapon. Brüsszel pedig „lisszaboni stratégiával” akar a világ legversenyképesebb térségévé válni.
És a végső érv: ha egy nemzetállam ne szóljon a gazdaságba, miért szabjon meg mindent egy 25 nemzetet tömörítő szuperállam, vagyis Brüsszel?
Hazugság mindenütt, amerre nézünk, Brüsszeltől Washingtonon át Malajziáig. Nekünk a szovjet kommunista birodalom széthullása után azt mondták, hogy „szükségszerű” a termelés visszaesése a magánosítás során és eredményeként. Ha ez igaz, Kínában miért nem volt igaz, és miért nem igaz ma?
A Délkelet-Ázsia gazdaságát szökőárként elpusztító és a thaiföldi pénz, a baht ellen megindult spekulációkor azt mondták, csak a Nemzetközi Valutaalap receptjének betartása segíthet. Miközben ebbe a receptbe ment tönkre a jelcini Oroszország, az antalli és horni Magyarország és Argentína, hogy csak néhány országot említsünk. Malajzia nem hitt Washingtonnak. Pontosan az ellenkezőjét tette, mint amit a Nemzetközi Valutaalap javasolt. És úgy került ki a válságból, hogy lakossága nem szegényedett el. Gazdasága pedig – uniós tagság nélkül – ma is kétszer olyan ütemben fejlődik, mint a miénk.
A hidegháború után az Európai Uniónak a Nyugat-Európát talpra állító amerikai Marshall-tervhez hasonlóan gesztust kellett volna gyakorolnia, és minden feltétel nélkül tagjai közé kellett volna fogadnia Magyarországot és a környező államokat. Kohl kancellárnak nem szimpátiájáról kellett volna biztosítania minden találkozójuk előtt, alatt és után a néhai Antall József miniszterelnököt, hanem tekintélyével azon lennie, hogy meggyőzze Brüsszelt: a kommunizmus által iszonyatosan meggyötört országokat azonnal fel kell venni az Európai Unióba, mielőtt azok netán még jobban lemaradnak. Ha hazánkat akkor felveszik, ma Magyarország nem lenne egy féldiktatórikus ország, ahol a rendőrség, ha kell, politikai hatóságként működik, a bíróságra és az ügyészségre egyirányú – értsd: kormányzati – nyomás nehezedik, az ország illegális szemétlerakóvá vált, mialatt az Európai Unióban mindezt annak túlfizetett bürokratái nem hajlandók észrevenni. Amellett ma nem viselkedhetnének nálunk a multinacionális vállalatok úgy, mint sehol máshol az unióban.
Aki hazugságot vet, ellenérzést arat. A francia és a holland nem megnyitotta azokat a zsilipeket, amelyektől sokan olyannyira tartottak. Európában terjed az euroszkepticizmus. Nincs nap, hogy lapok ne számolnának be újabb és újabb felmérésekről, amelyek az unió további országaiban ne a nem előretörését mutatnák, vagyis azt, hogy ha ma tartanának népszavazást az uniós „alkotmányról”, azt a többség elutasítaná.
Az Európai Unió központjában a rémület lett úrrá.
Margot Wallström, a kommunikációért és a „kellemetlen tények fülekbe jutásának elhárításáért” felelős biztos jobban akarja „kommunikálni” az uniót. Vesztére. Ugyanis az unió 450 millió polgára annál jobban lát majd át a lassan, de azért felszálló ködön, minél jobban kommunikálják az uniót. Brüsszel nagy diadalként „kommunikálta”, hogy az Európai Parlament honatyái bizalmat szavaztak José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság elnökének, miután az euroképviselők tíz százaléka követelte, vizsgálják ki, vajon van-e öszszefüggés a görög Latszisz hajómilliárdos jachtján élvezett luxusnyaralása és Latszisz egyik üzeme által röviddel a nyaralás után az EU bizottságától kapott, vissza nem térítendő támogatás között. Ez lenne a diadal? – kérdezi az uniós „utca embere” Utrechttől Zaragozáig.
Hasonló makacssággal, „elvi alapokon” állva utasítja vissza Brüsszel a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal, amiért a körözött Ante Gotovina tábornokot Zágráb nem szolgáltatja ki a hágai Nemzetközi Bíróságnak. Azt a tábornokot, akinek hollétéről a nagy titkosszolgálatoknak sincs fogalmuk. Miközben a brüsszeli bürokraták egymásra licitálva rohannak ígéreteket tenni az öt százalékban európai, 95 százalékban ázsiai Törökország csatlakozási tárgyalása megkezdése mellett.