Bennünket a brüsszeli madarak is…?

A „Mini-Európa” színhelye az 1958-as brüsszeli világkiállítás megkopott jelképe a restaurálás miatt bezárt Atomium és az annak idején oly sok áldozatot követelő Heysel stadion árnyékában található. A belga főváros egyik drága látványosságáról van szó, hiszen a belépő felnőtteknek majd’ 12 euróba kerül, 12 éven felüli gyerekeknek pedig csaknem 9 euróba.
A jelek szerint azonban ez sem tartja vissza a turistákat, mert Mini-Európa szinte hemzseg a látogatóktól, akik az Európai Unió országai büszkeségeit és legszebb helyeit járhatják be – akár egy óra alatt. Mini-Európa makettvilágában gombnyomásra tör ki a Vezúv, omlik le a berlini fal, míg a tagországok legfőbb adatait tömören ismertető táblái tetején elhelyezett gomb megnyomásával az adott nemzet himnusza is meghallgatható.
A Big Ben híres óratornyától szó szerint csak egyetlen ugrásra vannak Velence gondolái, vagy a száguldó játékvonat, a TGV, amely Párizst köti össze Franciaország „végvárosaival”.
Spanyolország egyik éke a nézőkkel tele sevillai corrida, a „bikaviadal-stadion” fantasztikus gonddal felépített makettje, amely csak egyike annak a háromszáz modellnek, amelyet 1:25-ös léptékkel készítettek el, hatalmas gonddal és jelentős ráfordítással.
1987-ben néhány művészettörténésznek az jutott ugyanis eszébe, hogy az unió különböző részeiből több mint száz épületet válasszanak ki azok kulturális és építészeti értékei alapján, és azt a „Bruparckban” egymás mellett megformázzák. Hogy mit jelent ez a valóságban, azt csak az tudja értékelni, aki meglátja a londoni Westminstert, vagy a minden építményre kötelező huszonötös kicsinyítésben is szintén gigantikus méretű melki kolostort. De a turista megbámulhatja a holland kikötőben horgonyt vető óriáskompot, vagy az ír Szent Patrick kősziklakolostorát is. 1987-ben az akkori unió 9 országának 55 műhelyét bízták meg azzal, hogy építsék fel a remekművek kicsinyített mását. Csak a Santiago de Compostela katedrálisának felépítése 24 000 munkaórájukba került.
És most szakítsuk meg egy pillanatra a beszámolót, és ugorjunk át Párizs pompás városházához, amelyen – a francia főváros számos, más helyéhez hasonlóan – hatalmas számjegyek hirdetik a 2012-t. Magyarázat nélkül is mindenki tudja, miről van szó: abban az évben a franciák fővárosa szintén pályázik az olimpiai játékokra. Ugyanis – és ezt redundáns lenne leírni a földkerekség minden országában, Magyarország kivételével – olimpiai városnak lenni nemzeti büszkeséget jelent. Függetlenül attól, hogy az anyagilag veszteséges-e, vagy nyereséges. Legyen az nyári vagy téli olimpia, világkiállítás, nemzetközi virágkiállítás, vagy bármilyen olyan esemény, amelyen egy ország bemutathatja azt, amire büszke. A „melléktermékről” nem is szólva: a város nevet szerez, ami idegenforgalmi valutára váltható.
Magyarország a szomorú kivétel a világ mintegy kétszáz országából. Valamilyen oknál fogva a szocialista–szabad demokrata koalíció – elfogadva a kisebbik, balliberális partner zsigeri idegenkedését mindattól, ami hazánkból azt mutatja be, amire büszkék lehetünk, amivel dicsekedhetünk – anyagiak hiányára hivatkozva rendre visszautasítja őket, még azon súlyos károkkal járó lépést is megtéve, hogy már egy jobbközép kormány által elnyert világkiállítást is lemond, mint az megtörtént a Horn–Pető-kormányzat idején.
Holott Magyarországnak igen jól jönne a pozitív reklám. Főként most, amikor a jelenlegi MSZP–SZDSZ-koalíció hároméves működése eredményeként Magyarországgal kapcsolatban a hírek hitelleminősítésről, az államháztartás rendkívül súlyos hiánya miatti túlzott deficiteljárásról, vagy pedig Magyarországon járt turisták kedvezőtlen tapasztalatairól szólnak.
A pozitív reklám Brüsszelben különösen elkelne. Emlékszünk még arra, hogy milyen előnytelen nevezetességeinkkel „tálaltak” bennünket Európa fővárosának a szívében, az uniós intézmények tövében elhelyezkedő Schuman-köröndön felállított, gigantikus cirkuszi sátorban, a Magyarország-szekcióban. Elsősorban a D–209-es, kommunista titkosszolgálati múltú miniszterelnökről, Kulcsár Attiláról és Anettkáról szólt hazánk bemutatója.
És most térjünk vissza a Mini-Európa-kiállításhoz, amelynek a belépőjegyhez adott tájékoztató füzete (amelyben a kiállítás igazgatója mellett Josep Borrell Fontelles, az Európai Parlament elnöke és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke köszönti a látogatókat) hét pontban sorolja fel az építmények eszmei sarkköveit.
Az első közülük a demokrácia. Ezért is látható ott a Parthenon, az antik görögök demokráciájának első modellje, vagy a polgári, városi demokráciát jelképező brugge-i harangláb, a brit parlament vagy a hatalmas brüsszeli Berlaymont épület, az európai demokrácia bölcsője. A második a kereszténység, amely – és most szó szerinti idézet következik az ismertető füzetből – „az európai eszme valamennyi aspektusát befolyásolta…” A felsorolt szempontok között szerepel még a kaland (vikingek, Kolumbusz), a hagyomány és a kulturális hatások, a vállalkozás szelleme, a technológia (ezt a kiállításon elsősorban a gyerekek örömére gombnyomásra indítható Ariane-rakéta, a Csalagút, a szupergyors vasutak és az Airbus képviseli), valamint a szociális eszmények.
Magyarország – kilenc tagtársával együtt – már több mint egy éve az unió tagja. Egy évünk lett volna arra, hogy mi is elkészítsünk valamit, amely bemutatja Magyarország ékességét. Talán a fővároson átkanyargó Dunát hídjaival, talán a Mátyás-templomot, netán a tihanyi apátságot, vagy mindhármat. De az MSZP–SZDSZ-es „kurzus” (hogy átvegyük a balliberális lapok szóhasználatát, amikor az Orbán-kormányról írtak) filozófiája más. Nehéz arra gondolni, hogy épp erre a brüsszeli kiállításra ne lett volna pénz, hiszen Gyurcsányék kiadtak annyi milliárdot új állami kocsikra, bútorokra, mobiltelefonokra. Sokkal inkább az a baj, hogy ennek a kiállításnak nem az a célja, hogy országok – közöttük Magyarország – „bűneit” vagy kudarcait mutassa be, amire biztosan akadt volna pénz.
Egy biztos: amit Magyarország e parkban bemutat, az mindenhez illik, csak a bejáratnál felhangzó Beethoven Örömódájához, az uniós himnuszhoz nem. Ugyanis Magyarországot pusztán egy kis tábla jelzi a park bozótos végében, egy kerti csap társaságában. A táblán – mint a többi tagország esetében – hazánk főbb adatai. Az ismertető táblát a Bruparck gondos takarítói épp ott jártunkkor törölgették le a rárakódott madárpiszoktól, majd továbbléptek, hogy még fényesebben csillogóvá tegyék Lengyelország egyik büszkeségét, a rendszerváltó munkásszolidaritást jelző, világhírű gdanski Solidarnosc-emlékművet.
Egyvalami szinte biztos. 2007-ben a takarítóstábnak a Magyarország-tábla mellett minden bizonnyal több munkája akad majd, hiszen 2006-ban választások lesznek. Az új kormány által kiválasztott makettekre – és ez is uniós különlegesség lesz – a hazai balliberális sajtó azzal az ádáz dühvel és gyűlölettel veti majd rá magát, mint ahogy azt tette Makovecz Imre magyar pavilonjával a sevillai világkiállítás idején.
Különleges ország vagyunk, amelynek teljesítőképességét egy különleges kaszt gyűlölete mára szinte megbénította, és nullára csökkentette.