Nemrégiben egy öngyilkos merényletre készülő, ügyvédnek tanuló, jó családból való muzulmán leány levelét lehetett olvasni az interneten. „Csak nem hiszik el, hogy leszbikus vagyok, hogy izgatna az a száz szűz, akit a nyugati propagandisták szerint megkapok, ha felrobbantom magam?” – kérdezte gúnyosan. A végzős merénylő egymás után cáfolta azokat a kliséket, amelyekkel nyugati politikusok és apologétáik „magyarázzák” az öngyilkos merénylők indítékait. Az egyik ilyen állítólagos önpusztító motívum az lenne, hogy a merénylők „irigylik” Amerika és az egész nyugati világ szabadságát és jólétét. Oszama bin Laden terrorista vezér pedig – akit még mindig nem fogtak el – az al-Dzsazíra pánarab televízión közvetített videoszózatában gúnyosan feltette a kérdést: „Mit gondolnak, miért nem robbantok Svédországban?” Értsd: Svédország jóléti, szabad ország, de egyetlen muzulmán országot sem foglal el, és annak polgári lakosságát nem gyilkolja.
Ellentétben az angolszász országok által vezetett, Irakot megszálló koalícióval, amely – mint azt a világ egyik vezető orvosi folyóirata egy amerikai orvoscsoport kutatása alapján megállapította – legalább százezer ártatlan iraki polgárt bombázott át a másvilágra. Hogy miért? Az amerikai liberálisok zászlóshajójának számító, kéthetente megjelenő, színvonalas New York Review of Books legújabb száma egyik cikkének címe szinte gunyoros választ ad erre is. „Irak: Bush iszlám köztársasága.” A hátborzongatóan előrelátó tanulmány igazát épp tegnap húzta alá a Bagdadból érkező, az ottani megszállóknak oly kínos hír: az Irakban készülő új alkotmánytervezet „eltér az amerikaiak által korábban előkészített modelltől: előírja, hogy nem lehet olyan törvényt elfogadni, amely ellentmond az iszlám szabályainak”. Ennyi emberáldozat, ekkora erőforrások megmozdítása azért, hogy Irakban egy Irán-barát teokratikus hatalom megszületésének legyünk tanúi? Miközben az Amerika-barát Törökország azzal fenyeget, hogy bevonul egy kis katonai rendcsinálásra Irakba, mert nincs ínyére a kurdok ottani autonómiavágya?
Egyértelmű, hogy a Nyugat és a muzulmán világ két nyelvet beszél. Sőt a nyugati politikai elit és közvélemény is. Míg Tony Blair miniszterelnök tegnapelőtt ismét azt az abszurd kijelentést tette, hogy szerinte nincs kapcsolat a július 7-i londoni robbantások és kormánya iraki szerepvállalása között, addig a baloldali brit lap, a Guardian közvélemény-kutatásának eredménye szerint pontosan ellenkező a britek kétharmadának a véleménye. Nem is szólva a térséget remekül ismerő, globálisan nagy tekintélyű újságírókról, kezdve Robert Fisktől és John Pilgertől Eric Margolison át Tariq Aliig, akik véletlenül épp tegnapelőtt írtak arról az egyértelmű kapcsolatról, ami a globális merényletek és az Egyesült Államok, valamint szövetségesei palesztinai, afganisztáni, iraki és más muzulmán országban vállalt, a helyszínen nem éppen „felszabadításként” ünnepelt szerepük között áll fenn. Ha már éppen Nagy-Britanniáról van szó, talán Blair valamelyik tanácsadójának – főnöke jövőlátását élesítendő – érdemes lenne felidéznie azt a tényt, hogy 1948-ban mennyiben segítette országának kivonulását Palesztinából a brit hadsereg és a civilek ellen is irányuló izraeli terrorizmus. Blair egyébként köztudomásúan közölte Bush amerikai elnökkel: a palesztin–izraeli konfliktus megoldása lesz legfontosabb munkafeladata azután, hogy segít „a világot a tömegpusztító fegyvereivel fenyegető” Szaddám Huszein diktatúrájának megdöntésében. Ha már ilyen fegyverekre nem bukkantak, de Blair megtartja szavát, most vélhetően nem kellene vért mosni Londonban, Madridban, New Yorkban vagy Bali szigetén.

Valóra vált minden szülő rémálma Békéscsabán