– Mi a Bulgáriáról szóló könyvének fő
témája?
– A manipuláció, hogy miként lehet embereket manipulálni, megosztani őket és uralkodni fölöttük. Hogyan uralják a kelet-európai országokat azok, akik a döntéseket hozzák? Például olyan döntéseket, hogy hová fektessenek be. Ezekben az országokban a demokrácia gyenge. Vannak parlamentek, de ezek mögött olyan erők állnak, amelyek valójában meghatározzák, hogy hová áramoljanak a pénzek, hogy mit csináljanak és hol. Az ellenzék nem elég erős. A viszonyok átláthatatlanok, az emberek befolyásolására szánt pénzt ugyanis rejtett módon osztják el. Így azután a pénzt elosztó manipulátorok számára az átlátszóság igen veszélyes, küzdenek is ellene. A brüsszeli ellenőrzés pedig igen alacsony szintű és gyenge. Amikor egy uniós delegáció egy országot meglátogat, két napot tölt ott. Előre meghatározott programmal: reggeliznek, tárgyalnak, ebédelnek, tárgyalnak és vacsoráznak. Majd rohannak vissza. Ha ugyanezt csinálnám én is, akkor ez a könyv természetesen nem születik meg. Ha nem választom én ki, hogy kivel akarok beszélni, akkor a könyvet nem tudom megírni. De mindig úgy döntök, hogy hosszabb ideig maradok, és saját magam ellenőrzöm azt, amit akarok. Az Európai Bizottságnak természetesen kötelessége az ellenőrzés, ami persze kormányfelelősség, az adott ország kormányáé. De a kormányoknak nagyon sokszor az az érdeke, hogy ne ellenőrizzenek, mert ez veszélyes lehet számukra. Vagyis egyfajta ördögi körről van szó. Azt is megértem, amikor Nyugaton az emberek felteszik a kérdést, hogy hová megy a pénzünk? Márpedig a pénzek útjának elhatározását nem a kelet-közép-európai népek hozzák meg, ők áldozatok. A legnagyobb veszély pedig az, hogy minél több pénz kerül a nem megfelelő, de a legfontosabb döntést hozó emberek kezébe, annál könynyebb embereket megvásárolni. Az emberek egy ideig ellenállnak, de azután egyre többen azt mondják, hogy szeretném, ha a gyermekemnek megfelelő oktatást tudnék biztosítani, és hogy elegem van a nyomorból: pénzre van szükségem. Az embereknek a pénzzel szembeni ellenállása egyre inkább bomlik le, és mind könnyebb őket megvásárolni.
– Bulgáriában a kommunizmus összeomlása után a régi emberek kezében maradt a hatalom?
– Az összeomláskor Ecoglasznoszty néven működött például egy fontos nem kormányzati szervezet. Volt benne két-három régi kommunista. Két-három napig csöndben voltak, majd demokrataként másztak elő. Mintha egy autómosóban mosták volna le róluk a múlt sarát. Ez volt jellemző az egész bolgár helyzetre.
– Bulgáriában is úgy zajlott a magánosítás, hogy a külföldiek és a volt nómen-
klatúra tagjai magánosítottak?
– Igen. Az új tulajdonosok először pénzt kaptak a régi vagyon felújítására. Majd azt mondták, hogy nem lehet az adott gyárat felújítani. A pénz elúszott. A gyárat bezárták, az embereket pedig elküldték. Az is gyakorlattá vált, hogy a gyárakat igen olcsón eladták külföldieknek.
– Miként látja az amerikaiak szerepét az átalakulási folyamatban?
– Mintegy 28 amerikai szervezet működik Kelet-Közép-Európában. Olykor szorosan együttműködnek, mint például a German Marshall Fund, a USAID és a Charles Stuart Mott Alapítvány. Hárman alkotják a „demokrácia előmozdításáért” alakított Balkán-trösztöt, amely nyíltan kimondja, hogy Kelet-Európa fölött meg akarják szerezni az uralmat. A German Marshall Fund tele van tapasztalt hírszerzőkkel, akik a katonai területen dolgoztak. Azért akarják uralmukat biztosítani Kelet-Közép-Európában, mert a térség közel van Oroszországhoz. Azután légitámaszpontokat akarnak létesíteni, hogy minél közelebb legyenek a Közel-Kelethez.
– Az említett alapítványok neoliberálisak?
– Igen, őket valójában nem az erős demokrácia és az erős parlament érdekli. És nem érdekeltek abban, hogy az emberek szavának súlya legyen. Ők azt akarják, hogy a piac legyen a legfontosabb tényező. Az igazi céljuk az, hogy a Coca-Cola erősebb legyen, mint a helyi kormányok, és a nagyvállalatok mondják meg, hogy mi történjék az adott országban vagy térségben, vagy hogy milyen tankönyveket használjanak a diákok az iskolában.
– Ők folyton azt hangoztatják, hogy az állam nem jó tulajdonos.
– Erre csattanós válaszként a holland vasutak példáját hoznám fel. A holland vasutat magánosították. Korábban – amikor a vasút állami kézben volt – az emberek már öt perc késés miatt is panaszkodtak. Ma öt perc késés semmiségnek számít. A 15-20 perces késés ma általános. Ugyanakkor senki sem tud információt adni arról, hogy mikor érkezik a vonat az állomásra. Hasonlítsa össze a mai holland vasutakat az itteni, állami kézben lévő, tökéletesen működő belga vonatokkal. A példákat tovább is lehetne sorolni. A férjem – aki üzletember – mindig mondja nekem, hogy egy vállalat elsőrendű célja a profit és az, hogy a részvényeseket elégedetté tegye. De nem az például, hogy a levegő tiszta legyen.
– Mi lett a Bolgár Kommunisták Pártjával?
– Megváltoztattak nevükben egy szót, és a Bolgár Szocialisták Pártja lett belőle.
– Az amerikaiak az átmenet megkezdése után őket részesítették előnyben, vagyis egykori ellenségeiket tekintették tárgyalópartnereiknek, vagy pedig az antikommunistákat?
– A volt kommunistákat, akik az „autómosóban” való fürdés után demokrataként jöttek elő. A Nyugat őket ismerte, mert korábban nekik volt lehetőségük Nyugatra utazni. És ők beszéltek nyelveket, tehát ők lettek a tökéletes partnerek. A régi antikommunistáknak – tehát a Nyugat valódi barátainak – a pozíciója pedig az elmúlt tizenöt évben tovább romlott, ugyanis a pénz nem hozzájuk áramlott.
– Kinek a kezében van a bolgár sajtó?
– Ha a bolgár sajtót összehasonlítom a románnal, igen jó a benyomásom. Bátrak, kritikusak a bolgár újságírók.
– Kár, hogy nem ismeri a magyar sajtót, talán még jobb véleménye lenne a bolgár újságírókról…
– A román sajtó azonkívül olykor sokkolóan rasszista a cigányokkal és a magyarokkal szemben is.
– Kapott „figyelmeztetést”, amikor kiderült, hogy Bulgáriáról ír, a manipulációról és a korrupcióról?
– Többen beszélgetni akartak velem. Úgy tűnik, hogy idegesek, noha nem Bulgária ellen írom a könyvemet, hanem érte.
Els de Groen. 1949-ben született Hágában. Férjezett, két gyermek anyja. Középiskolai tanárnőként dolgozott, ekkor kezdett gyerektörténeteket írni. 1975-ben jelent meg első könyve. Az egyik legnagyobb holland lapnak, az Algemeen Dagbald gyerekrovatának szerkesztőjeként dolgozott, és az ott gyermekekkel megjelent interjúiért Beatrix királynő 1978-ban kitüntette egy olyan szoborral, amelyet a királynő maga készített. 1984-ben Moszkvába látogatott, ahol Eduard Uszpenszkijjel találkozott, és ketten írták A jó gyermek évét, amely eleinte ellenséges kritikákat kapott, majd pedig 1989-ben, a glasznoszty és a peresztrojka idején a legjobb könyvnek járó Arkagyij Gajdar-díjjal tüntették ki. Másfél millió példányban kelt el, és filmet is készítettek belőle. Ezt követően Hollandiában a nukleáris lobbikról írt könyvet, amely hatvanezer példányban kelt el. Közben irodalmi tevékenységével sem hagyott fel: Farmernadrág matrjoskának című könyvét több nyelvre is lefordították. A posztkommunista társadalmakkal és menekültekkel való ismeretsége egyre inkább a Balkán felé terelte. 1993-ban járt először Koszovóban, ami után Az utolsó bárány napja című könyvét írta meg az albán nép szenvedéséről, amiért a nemzetközi Janusz Korczak-díjjal tüntették ki. A könyvet albán nyelvre is lefordították. Els de Groen nem az internetet használja könyveihez, hanem a helyszínre utazik, ahol mindennapi emberekkel ismerkedik meg, akikkel együtt is lakik.
