Európa világa

Elektronikus úton eddig mintegy kétszázezren kapták meg a Europe’s World címen az évente háromszor megjelenő folyóiratot, amely az első összeurópai politikai periodika. A Europe’s Worldöt a hónap elején José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke indította útjára Brüsszelben. A csaknem 190 oldalon megjelent első, októberi szám már nyomtatott formátumban is kapható.
A folyóirat kiadója a Friends of Europe (Európa Barátai), vezető európai kutatóintézet. A lap szerkesztését közel félszáz európai kutatóintézet segíti, beleértve a budapesti Világgazdasági Intézetet. A bemutatón a kiadó nem titkolta szándékát, hogy a Europe’s World az amerikai Foreign Affairs, a vezető amerikai külpolitikai folyóiratra adandó európai válasz lenne, azaz olyan fajsúlyos publikációs hely, ahol nézeteiket országtól függetlenül jelentethetnék meg vezető politikusok, kutatók és egyetemi tanárok.
Mind Barroso bizottsági elnök, mind pedig Javier Solana, az unió első számú külpolitikusa biztosította a nyilvánosságot arról, hogy a szerkesztők „mindenfajta véleményre nyitottak”. Az első szám valóban bizonyítéka annak, hogy a négyhavonta megjelenő folyóiratot valóban a nézetek „békés egymás mellett élése” jellemzi. Vagyis nem a nálunk ismert „liberális tolerancia”, amely a gyakorlatban a másként gondolkodók kirekesztését jelenti. E folyóiratban egymástól olyan eltérően gondolkodó szerzőket találunk, mint Sanra Kalnietét, Lettország volt külügyminiszter asszonyát, Poul Nyrup Rasmussen volt dán miniszterelnököt vagy Bronislaw Geremek korábbi lengyel külügyminisztert. A cikkek egyfajta egyensúlyt teremtenek a ma Európa számos országában kifejezetten szitokszóvá vált „liberális” (értsd: neoliberális) eszmék és a neoliberális világképet támadó szerzők cikkeiből. Az első szám több mint harminc szerzője közül sajnos egyetlenegy tanulmány sem született magyar szakértő tollából, sőt még a Nézetek fővárosokból című rovat sem tartalmaz budapesti véleményt.
Aki arra számít, hogy a Friends of Europe valamiféle papírszagú etikettkiadvánnyal állt elő, amely – mint az ilyenfajta vállalkozások alkalmával nemegyszer előfordul, „hála” a különféle érdekek vagy kormányok támogatásának – csupán a brüsszeli bürokrácia vagy az európai „establishment” dogmái alátámasztására született, alaposan téved. Ennek bizonyítására álljon itt egy idézet a folyóirat egyik szerzőjétől, Susan George-től, aki az antiglobalista francia Attac alelnöke, és azt elemzi, hogy az európai uniós alkotmánytervezetre adott francia nem egyáltalában nem a végét jelenti valaminek, hanem csupán a kezdetét egy erősödő kampánynak. Sorai talán a legtömörebben foglalják össze nemcsak azt az összecsapást, amely lassan eltörli a régi bal-jobb oldali ellentétet, és a harcmezőt egyre élesebben a neoliberális globalizmus és ellenzői közé helyezi, de a folyóiratban író szerzők álláspontjainak két, ellentétes fókuszát is: „Arra kértek bennünket (mármint a franciákat – L. I.), hogy válasszunk: vagy egy olyan Európát akarunk, amely állandósultan egy, a fogyasztásra és a legrátermettebbek túlélésére alapozott, amerikai stílusú, neoliberális modellnek van alávetve és amelyet hatalmas egyenlőtlenségek kísérnek, vagy pedig megadassék az utolsó esély a szolidaritás és a társadalmi igazság valódi európai modelljének a megvédésére. A maastrichti szerződés aláírása óta, 13 éve először fordult elő, hogy valakinek eszébe jutott megkérdezni bennünket, hogy mit gondolunk, és mi megmondtuk neki.”
A folyóirat nagyobb érdeklődést kiváltó elemzései közül néhány: az olasz Aspen-intézet két szerzője arról ír, hogy Kína igen gyors nagyhatalmi emelkedése megoszthatja a Nyugatot, vagyis Európát és Amerikát; Geremek arról panaszkodik, hogy Európának nincs Oroszország-politikája; Kalniete arra figyelmeztet, hogy az uniónak Moszkvával fenntartott kapcsolataiban nem a kereskedelemre, hanem az értékekre kell összpontosítania; Rasmussen szerint a „lisszaboni stratégiából” (hogy 2010-re Európa legyen a legversenyképesebb kontinens) épp a bátorság hiányzik; Robert Graham, a Financial Times című brit lap veterán újságírója kételkedik abban, hogy egyáltalában létezik-e európai közvélemény, míg Joachim Fritz-Vanname, a Die Zeit című német balliberális hetilap európai szerkesztője Németország török „rettegését” analizálja.
Csak remélhetjük, hogy a gondolatok sokszínűsége iránt ennyire nyitott folyóirat következő számához magyar szerző is hozzájárul. A szerkesztőket nyilván érdekelhetné egy elemzés arról, hogy Európa miért nem ismeri azt az aggasztó folyamatot, amely a korrupcióban úszó, demokratikus intézményeit szorgosan fojtogató Gyurcsány-kormány alakított ki. A magyar jobboldalnak ismét nyílt egy fóruma nézetei kifejtéséhez. Ha megint csak nem él vele, nem Európa lesz a hibás.