A semmi közepéből Európa szívébe

Még egy negyedórájába se telik a 27 éves görlitzi Karin Lauschennek, hogy elérje a Neisse folyó másik partján, a lengyel Zgorzelecben fekvő fodrászüzletet. Séta közben még át kell kelnie az óvárosi hídon, amelynek lengyel végén felvillantja igazolványát a határőrfülkében az időt közösen agyonütő német és lengyel határőröknek.
Megéri a lengyel fodrásznő, mondja Karin, mert sokkal olcsóbb a görlitzieknél. Karin munkanélküli. Mint a városka munkaképes korú lakosságának 22 százaléka.
A segélyek és egyéb szociális juttatások nagy vitákat és tiltakozásokat kiváltott alapos megnyirbálása eredményeként az ifjú német hölgynek szociális lakása és térítésmentes egészségügyi biztosítása mellett még hatszáz eurója sem marad. Miközben Görlitzbe áradnak a százmilliók. Restaurálásra. Ugyanis a szász tartomány már mostanra a város majdnem mind a négyezer műemlékét felújította, rosszabb állapotú utcaburkolatait kicserélte, házfalait átpucolta azért, hogy 2010-re Európa kulturális fővárosa címét megkapja a II. világháború előtt a város részét képező, ma lengyelországi Zgorzeleccel együtt.
A tartományi vezetés és a város elöljárói szerint ma minden a nagy eseményről és a folyón átnyúló együttműködésről szól. Kiadványok, rendezvények, közös projektek, egyeztetések, valamint rendszeres ülések zajlanak a német és a lengyel polgármester között.
De mintha az utca embere minderről nem sokat tudna. Arra a kérdésre, hogy hallott-e Görlitz/Zgorzelec pályázásáról, Karen Lauschen éppen úgy csodálkozva rázza fejét, mint a szintén találomra megállított, hetvenesnek tűnő, töpörödött, zgorzeleci Alina Bartelski.
Németország – hazánkkal ellentétben, ahol a kormány egyedül Pécset pályáztatja a 2010-es Európa kulturális fővárosa címére – Görlitz/Zgorzelecet és a Ruhr-vidéket képviselő Essent versenyezteti az Európai Unió előtt, hogy jövőre az Európai Bizottság egy szakmai zsűrije döntsön: a két német pályázó közül melyikük kapja a megtisztelő és a turizmus révén komoly bevételt jelentő címet. Mindkét város már áprilisban 45-45 perces bemutatót tartott Brüsszelben felkészülésükről, valamint arról, mit kínálnának az oda látogatóknak.
A görlitziek szerint nemcsak a város és a térség látnivalóit, kulturális értékeit bemutató show-nak volt nagy sikere, de az a delegáció is szinte „beleszeretett” a cseh határhoz is közel fekvő német–lengyel ikervárosba, amelyik Brüsszelből érkezett.
Ami nem csoda, hiszen – mint mondják büszkén a görlitziek – Németországban sokan vannak, akik szerint városuk az egyik legszebb az egész országban. Amiben van némi igazság. És az is igaz, hogy Görlitz reneszánsz fénykorában nemcsak Zürichnél volt népesebb és gazdagabb, de való igaz, Európa három első városa közé tartozott abban is, hogy az első, gőzzel „öblítő” vécéket is használták (ezek egyike ma is látható a város egyik kifogástalanul helyreállított palotájában).
A 30 négyzetkilométernyi területen fekvő város történelmi magja meglepő csöndjével szürreális látványt nyújt: embernek olykor nyoma sincs. Mintha megelevenedne a városban hosszú ideig lakó Johannes Wüsten író és szobrász a húszas években fogalmazott sorainak igazsága: „Görlitzben mindig is volt valami, ami megfoghatatlan és leírhatatlan, nevezetesen olyan légköre van, amelyben a művész jól érzi magát.”
A látogató is, aki csak azon töri a fejét, miből tartják fenn magukat a gyönyörű, de vevő nélküli üzletek és szinte vendég nélkül nyitva tartó vendéglők. A kihaltságnak „jó” oka van: míg a város 1960-ban még majd 90 ezer lelket számlált, mára szinte kivérzett: a legutóbbi népszámlálások szerint az itt maradtak száma 58 326-ra csökkent.
Átellenben Zgorzelec város lakóinak száma 35 ezer, és ott is lázasan terveznek, hogy a mintegy ezernyi védett műemléket rendbe hozzák – természetesen a német testvérvárosnál jóval kevesebb pénzből. Ami, sajnos, meg is látszik a házak állapotán.
„Hídverés” – ez itt a mottó, amely nyilván segíti a lengyel oldalt.
Ma még csak egy híd ível át a Neissén, de hetet akarnak felépíteni. És a görlitziek hidakat akarnak verni nemcsak a folyó két partján fekvő város közé, de Európához is.
1999 óta adományozott kitüntetésüket is a hídról nevezték el: „Brückepreis”-nak, „Hídemlékdíjnak”, pontosabban Görlitz/ Zgorzelec Európaváros Nemzetközi Hídemlékdíjának nevezik. Az idei díjat Georg Milbradt professzor, szász miniszterelnök adta át egy bensőséges ünnepi estén Valdas Adamkus litván elnöknek mindazért, amit személyesen tett „a szabadságért, a demokráciáért és az európai integráció továbbfejlesztéséért”.
Adamkus egyébként antropológiai csoda: 79 évéből vagy húszat letagadhatna. A litván függetlenségi mozgalom aktív tagja volt, majd 1944-ben szüleivel együtt Németországba emigrált, ahol a müncheni egyetemen tanult természettudományokat. Öt évvel később az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol – mérnöki tanulmányai befejeztével – az amerikai környezetvédelmi hatóságnál lett az amerikai Közép-nyugat adminisztratív felelőse. Reagan elnök 1985-ben a köztisztviselőknek adható legmagasabb díjjal tüntette ki. Adamkus 1997-ben vonult nyugdíjba, és hazatért, ahol 1998 januárjában választották elnökké, majd még egyszer tavaly júniusban.
Görlitz „híd szerepében” egyébként visszatér középkori történelméhez. Akkor, amikor a gazdag kereskedelmi város még Lipcsénél és Berlinnél is nagyobb volt, és rajta vezetett át a Kijevet Spanyolországgal összekötő kereskedelmi út, a híres Via regia, az egykori karavánok itt pihenték ki hosszabban fáradalmaikat.
A világnak még 1989-ben egy fizikai Nobel-díjast is adó város ma a tudományban is hídként köti össze a szomszédos országokat: a Neisse egyetem a csehországi Liberec és a lengyelországi Wroclaw műegyetemével és a Zittau/Görlitz főiskolával angol nyelven közös tanfolyamokat nyújt. De most, hogy Görlitz/Zgorzelec Európa kulturális fővárosának címére pályázik, további német és lengyel felsőoktatási intézmények is „bedobták magukat”. A wroclawi egyetem könyvtára állományának egy részét kívánja elhelyezni Zgorzelecben, míg a drezdai műegyetem Görlitzben hozza létre a Nemzetközi Szilézia Intézete Közép-Európa Központját.
A munkanélküliek nagy száma ellenére Görlitznek van ipara. Sőt. Világhírű terméket is előállítanak itt: a Bombardier gyárból gördülnek ki a gyönyörű, áramvonalas, emeletes vasúti kocsik. A vagongyártás komoly hagyományra tekint itt vissza azóta, hogy 1849-ben megépítették az első vasúti kocsit. A Bombardier ma csaknem minden földrészre szállít – és Kelet-Európa szintén a piacai közé tartozik. 1956-ban egyébként a vérszomjas kommunista tömeggyilkos, Mao Ce-tung luxusvonatát is az akkor még az NDK-beli Görlitzből rendelte.
De ez rég volt.
Görlitz/Zgorzelec mára elhatározta, hogy ezzel az angol jelmondattal hirdeti magát 2010-ben: From the Middle of Nowhere to the Heart of Europe, vagyis A semmi közepéből Európa szívébe. A Zürichnél gazdagabb, Berlinnél nagyobb város mint a „semmi közepe”? Ritka szerénység. De a város vezetésének talán az NDK-idők elszigetelt és lepusztult Görlitze járt a fejében, amikor az Obermarkt (Felsőpiac tér) még Lenin tér névre hallgatott.
Az óvárosi híd lábánál, a folyó melletti, lélegzetelállítóan olcsó lengyel vendéglőben felkínált vodka és pirog mellett az élettől majd kicsattanó, szőke, hivatalos városvezetőt, Heidi Stosshoffot kérdezem NDK-s görlitzi emlékeiről. Helyette arról áradozik, hogy milyen helyes fiúkkal találkozott a „fordulat” előtt a Balatonnál. Még sok magyar szóra is emlékszik. Például? – kérdezem. „Szélhámos!” – mondta nevetve.
Nyilván Leninre gondolt.