Félelem a kelet-európai olcsó munkaerőtől

Annyi kétségtelen, hogy az Európai Unióban uralkodó hangulat nem kedvez az új tagállamok azon polgárainak, akik szolgáltatásaikat más uniós tagországban kívánják felkínálni. Hogy ez a jövőben lehetséges lesz-e és milyen megszorításokkal, arról ma dönt az Európai Unió parlamentje strasbourgi teljes ülésén. Ha érzékeltetni akarnánk azt, hogy Nyugat-Európa miként érez a „kelet-európai fenyegetéssel” szemben, képzeljük el azt, hogy a magyar munkavállalókat azzal „fenyegetnék” – mint a szocialisták tették négy évvel ezelőtt a választási kampányban –, hogy 23 millió „román” áramlik át Magyarországra.
Nagyjából hasonlóan éreznek Franciaországtól kezdve Belgiumon át Hollandiáig az európaiak, akiknek a „liberalizmus” minden területen – beleértve a szolgáltatók szabad áramlását – egyre zavaróbb. A baj csak az, hogy az Európai Unió alapelvével felfogásuk teljes mértékben ellentétes, ugyanis az európai közös piac az emberek, a tőke, a szolgáltatások és az áruk szabad áramlásán alapul.
Miközben Strasbourgban a parlament közgyűlésében ádáz vita folyt az irányelvről, az épületen kívül több tízezer szakszervezeti tag tüntetett a szolgáltatások liberalizálása, vagyis az ellen, hogy az új tagországokból állítólag tömegesen beáramló szolgáltatók a saját országaikból származó munkavállalókat magukkal hozva szorítják majd le a kivitelezési árakat, és ezzel elszegényítik, illetőleg munkanélkülivé teszik saját országuk alkalmazottait.
Az tény, hogy Strasbourgban kedd éjszaka abban megegyeztek a néppártiak és a szocialisták: a korábbi kompromisszumos javaslathoz hasonlóan nem kellene alkalmazni a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvét, ha az adott tagország veszélyeztetve látja köz- és szociális biztonságát, közrendjét, illetve környezetvédelmi, közegészségügyi kifogásokat támaszt.
A szolgáltatási irányelv vitájában a jelentéstevő, a német szocialista Evelyne Gebhardt kijelentette: az uniós alkotmány után a legfontosabb európai jogszabálytervezetről van szó. E kijelentésével a tegnapi nagyobb európai lapok teljes mértékben egyetértettek. Gebhardt egyébként azt is elmondta, a szolgáltatások áramlásának ugyanolyan szabadnak kell lennie, mint az áruk és a tőke szabad, uniós mozgásának, és arra figyelmeztetett, a vita során az uniós polgárokban az a kép alakulhatott ki – nyilván nem alap nélkül –, hogy az irányelv a tizenöt régi és tehetősebb régi tagállam megvédéséről szól a tíz új EU-országgal szemben.
Ugyanakkor érdekes megfigyelni az egymással szemben álló csoportosulásokat, amelyek nem is annyira ideológiaiak, mint inkább az egyes országok kormányai felfogását tükrözik. Míg a korábban említett országok mellett Ausztria és Németország fél az olcsó kelet-európai munkavállalók beözönlésétől, az új országból jövő munkavállalókat korlátozás nélkül beengedő Nagy-Britanniában megjelenő globális gazdasági, pénzügyi, politikai napilap, a Financial Times az ügyről írt cikkében nemcsak részletesen idézte Szájer Józsefet, a magyar néppárti delegáció vezetőjét, de külön közölte a témában írt levelét is, amelynek lényege (lásd lapszemlénket – a szerk.), hogy egyáltalán nem biztos abban, a végsőkig felvizezett irányelv elfogadása jobb-e egy visszautasított irányelvnél.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az állásával együtt járó, egyfajta békebírói szerepében azt az álláspontot képviselte, hogy a szolgáltatási irányelv kiemelkedően fontos az európai gazdasági növekedés és a foglalkoztatási kilátások szempontjából, és a jogszabály elfogadásával bebizonyosodhat, hogy a 25 tagú EU képes megoldást találni egy olyan kérdésben, amely a közvéleményt jelentősen megosztja. Barroso még hozzátette, hogy az uniónak szüksége van valódi szolgáltatási piacra, a kis- és a közepes vállalkozások támogatására, az EU szerződéseiben lefektetett négy szabadság elvére alapozott, kiegyensúlyozott irányelvre.
Charlie McCreevy, a Nyugat-Európában sokak által elátkozott Bolkestein korábbi belső piaci biztos utódja szerint a most javasolt irányelv az adminisztratív terhek csökkentésével megkönnyíti a cégek tevékenységét, és a fogyasztókat is több információhoz juttatja majd. McCreevy azt is hozzátette, hogy a tagállamok bármilyen intézkedésének figyelembe kell vennie a megkülönböztetésmentesség, a szükségesség és az arányosság elvét. Ugyanezt hangsúlyozta a szocialista Herczog Edit is, aki szerint „elfogadhatatlan a huszadik század Európájában, hogy egy szolgáltatót származása, állampolgársága, anyanyelve alapján megkülönböztessünk”. Hogy ez a kijelentés mennyiben egyeztethető össze frakcióvezetőjének, a német Martin Schulznak az örömujjongásával, amely szerint „Bolkestein már nem létezik”, enyhén szólva kérdéses. Annyi biztos, hogy Schulz véleményével szintén szöges ellentétben áll a brit Graham Watsonnak, a liberális frakció elnökének az a kifejtett óhaja, hogy az irányelv „kemény változatát” fogják majd elfogadni.
De a parlamentben a legmarkánsabban kétségkívül a fideszes Szájer József beszélt, aki szerint „van egy határ, amelyen túlmenve már nem segítjük a szabad szolgáltatásnyújtást, hanem újabb akadályokat állítunk elé”.
Hogy mi lesz a szavazás mai végeredménye, nem tudni, annak ellenére, hogy jóval többen vannak, akik szerint a „szörnyeteggé módosított” (mint a jobboldali olasz Nemzeti Szövetség fogalmazott) irányelvet elfogadják.
Csakhogy az Európai Unió ismét nem számol két ténnyel. Az egyik az, hogy egy „szörnyeteg” megszavazása az unió imázsát tovább rongálja a határokon átnyúló szabad szolgáltatásnyújtás barátait és ellenzőit elválasztó árok mindkét oldalán. Másrészt pedig az unió nem veszi észre, hogy a szabad szolgáltatások nyújtása elhárításával pontosan azt emeli hatványra, amitől a legjobban tart, ugyanis ha a kelet-európai országok munkavállalói nem nyújthatnak szabadon olcsóbb szolgáltatásokat, azt még náluk is jóval olcsóbban megteszik a harmadik világból jövő illegális bevándorlók, akik ellen hiába vonulnak fel a szolgáltatások szabad áramlása ellen tüntetők.