Kína valójában mindig birodalom volt, annak jó és rossz tulajdonságával együtt. A császárkor Kínájában is tudatosan építettek az óriási tömegekre, ám a valódi tervszerű építkezés csak 1949-ben, a kommunisták hatalomátvételekor történt meg. Ez a mai modern országban is tetten érhető, ugyanis szinte semmi nincs, ami a rendszer megváltozása előtt is létezett volna. Kína történelme gyakorlatilag 1949-ben kezdődött, amikor is az erőszakos kommunista ideológia és az évezredes hagyományok egymásra találtak, Mao Ce-tung pedig elkezte felépíteni a jövő óriását. A tervgazdálkodás, mint azt térségünkben megtapasztalhattuk, nem feltétlenül jelent sikereket. Kínában azonban egyértelmű a felső utasítás hatékonysága, amely a minden szempontból óriási birodalom sikereinek egyik záloga. Ám míg az ötvenes évek ideológiailag is keményen felvértezték a népet, mára ez kissé idejétmúlttá vált. Mao még mindig letekint a Tienanmen tér forgatagára, a vörös csillag pedig uralja a városok magas épületeinek csúcsát, ám a sajátos kínai berendezkedés túlhaladta ezeket a jelképeket. Tálas Barna sinológus a mostani rendszert „kínai kommunista színezetű kapitalizmusnak” nevezte nemrégiben egy előadásában, amelyet a Teleki László Intézetben tartott. A kifejezés jól visszaadja, miben is tér el napjaink Kínája a maói éra birodalmától. Egyezik abban, hogy a Kínai Kommunista Párt irányítja az országot, a gazdaság fejlődési irányát pedig előre megtervezik. Jelenleg azonban a hatalom nagymértékben segíti a magánvállalkozások elterjedését, az állami mamutcégek ugyanis termelékenyek lehetnek ugyan, ám nem feltétlenül nyereségesek. Mint Tálas Barna rámutat, ez a rendszer egyáltalán nem új, így fejlődött fel Tajvan, Szingapúr, Malajzia vagy Dél-Korea is. A nagy különbség valószínűleg a méretekben van. Az említett országok egyike sem építhetett ki olyan erős gazdaságot, hogy független legyen a térség többi országától, s láthattuk, hogy pénzügyi machinációkkal bizony meg lehet bolondítani a stabilnak tűnő rendszert. Kína azonban évek óta 10 százalékkal képes bővíteni saját GDP-jét, amelyet a gyanú szerint még néha kozmetikáznak is, mégpedig lefelé. Valószínű azonban, hogy ez nem marad mindig így, nagyon is tudatosan alakítják át az ország gazdasági-politikai struktúráját. Minthogy mára a kommunista ideológiából nem sok maradt, várható, hogy előbb-utóbb a külsőségek is elenyészhetnek, ám egyelőre nem biztos, hogy Kína nem sínyli meg összetartó erejének elvesztését. Tálas Barna szerint a Kínai Kommunista Párt valószínűleg megünnepli fennállása 100. évfordulóját (ez 2021. július 1-jén esedékes), ám ezután nem sok jövőt jósol neki. Annyi bizonyos, hogy parlamentáris demokrácia nem vezethető be az országban, ám hogy mi jön a kilúgozott kommunizmus időszaka után, egyelőre rejtély.
A titok nyitja nagyon sokrétű, ám alapját bizonnyal a kínai nép sajátosságai jelentik. A kínaiak ugyanis rengeteget dolgoznak nagyon alacsony bérért, minden szabadidejüket a pénzkeresetnek vetik alá. Valóban nagyon kevéssel is beéri a kínai munkás, cserébe viszont jól dolgozik, és a korábbi bóvli helyett manapság már csúcstechnológiát is képes előállítani. A vásárlóerő pedig nem elhanyagolható, hiszen az ország 1,3 milliárd lakosa voltaképp bármilyen termékfelesleget képes eltüntetni. Nem beszélve arról, hogy a kínaiak egy része már messze nem olyan szegény, mint azt a nyugati emberek képzelik. Az óriási gazdasági növekedés ugyan a vidéki földmunkások számára nem hozott gyökeres változásokat, ám a nagyvárosok lakói és a keleti partvidéken élők százmilliói mégis megérezték. Az ott élő 350 millió kínainak a fele térségünkhöz közelítő életszínvonalat képes biztosítani magának. Ebből több tíz milliónyian nyugat-európai színvonalon élnek, másfél millió kínai számára pedig a határ csak a csillagos ég. Ez ugyan elenyésző szám az összlakossághoz képest, ám ne feledjük, ez Budapest majdnem teljes lakossága!
Kína nem szeretné persze, ha ez a kedvező tendencia romlana, ezért folyamatosan kordában tartja a belső fejlődést, irányítja a fogyasztást, a javakat pedig az elmaradottabb területek felemelésére fordítja. A XI. ötéves tervben megfogalmazott törekvések elsősorban a mélyszegénységben élő százmilliók életkörülményeinek javítását célozzák meg, amit többek között a belső fogyasztás növelésével kívánnak elérni. Peking ezzel egy időben bejelentette, nem az exportra, hanem a javak behozatalára fog koncentrálni, amivel bizonyosan elégedettek lesznek a nyugati nagyhatalmak állandóan a kínai dömpingáru miatt panaszkodó illetékesei. Ez persze nem vonja maga után automatikusan az amerikai– kínai kereskedelmi egyenleg nyugvópontra helyezkedését, de legalább reménykedhet az Egyesült Államok. Évek óta Kína szállítja a több árut Amerikába, mint a világ egyetlen szuperhatalma visszafelé, a rendszeresen elismert kereskedelmi deficit évente 200 milliárd dollárra rúg. Talán nem is véletlen ez az óriási különbség, hiszen az amerikai cégek is többnyire Kínában dolgoztatnak, a helyi munka minőségével és főként bérszínvonalával egyetlen más ország sem versenyezhet. Miközben pedig Kína paradicsom az ott gyártató külföldieknek, Peking a nemzetközi szervezetekben egyre komolyabb szerepet követel magának. Bár politikáján egyáltalán nem változtatott, 1972 óta az ő képviselője ül az ENSZ Biztonsági Tanácsában, pedig előtte Tajvan foglalta el ezt a helyet. Elsősorban azonban nem a politikai kérdésekben hangsúlyozza véleményét Kína, hiszen gazdasági ereje olyan nagy, hogy minden vitás ügyet „megvásárolhat”, ha úgy akarja. Ebben teljesen máshogy viselkedik, mint például az Egyesült Államok. A kínai gazdasági csoda mellett emlegetett invázió lehetősége olyan kicsi, hogy szinte elhanyagolható. Szakértők szerint Kína katonailag nem fenyeget senkit, ám gazdaságilag annál inkább. Célpontja pedig elsősorban az Egyesült Államok, amely egyes vélekedések szerint már túl van hatalma csúcsán, és most minden erejével a megszerzett javak-piacok megtartására törekszik. Kína ilyen irányú törekvéseit azonban nem hangsúlyozza úton-útfélen, egyszerűen támogatja az Egyesült Államok elleni országokat, és gazdasági ereje felhasználásával minden lehetséges helyzetben keresztbe tesz Amerikának. Ebben nagy segítségére van a világ országaiban élő népes kínai diaszpóra, amely sok esetben a pénzügyi vagy akár a politikai hatalom közelében van.
Számba kell azonban venni a Kína világhatalmi törekvéseit gátló tényezőket is. Az ország hatalmas területei viszonylag szerény nyersanyagkincset rejtenek, ezáltal számos esetben behozatalra szorul. Ez sok pénzt felemészt, ráadásul a folyamatosan növekvő igények egészségtelenül sok nyersanyagvásárlást tesznek indokolttá. Különösen az energia ügyében állnak roszszul a kínaiak, ezt leginkább szénből nyerik, jelenleg az energiaszükséglet 60 százalékát. A szénből viszont rengeteg káros anyag jut a levegőbe, amely a nagyon szennyezett Kína helyzetét tovább rontja. Ez lehet az eljövendő évek egyik legkomolyabb kihívása, hiszen a növekvő motorizációval a károsanyag-kibocsátás is egyre nő, míg fontos megjegyezni, hogy a kínai folyókba a városok szennyvize gyakorlatilag tisztítás nélkül folyik bele, az ipar pedig olyan mértékben zsigereli ki már most a természetes környezetet, hogy egyes folyók mára már nem érik el a tengert, mert útközben felhasználják a vizüket. Ami a társadalmat pozitívan jellemzi, másfelől komoly hátrány. A szerencsés százmilliók mellett a leszakadó százmilliók is ott vannak, a gazdaság szerkezete pedig reformra szorul. A nehezen mobilizálható agrárlakosság azonban valóban nem ért semmi máshoz, pedig a kétszázmillió ember munkáját másra is tudnák fordítani. Ha ezt az óriási embertömeget más területre tudnák átcsoportosítani, akár a nyugat-európai életszínvonalat is el tudná érni az ország. Így azonban marad az óriási különbség az egyes régiók között, amelyet tovább súlyosbít az, hogy a kínaiak tehetségesek ugyan, ám nagyon rugalmatlanok is egyúttal. Vagyis az említett munkaerő-felesleget nem lesz egyszerű például a szolgáltatási szektorban elhelyezni.
origo.hu
Hogyan lett az energiából fegyver a nagyhatalmak kezében?
