Káosz a Piroska-paradicsomban

Tegnapelőtt a Financial Times szerkesztőségi állásfoglalásának ezt a címet adta: Magyarország szembenéz a valósággal. Magyarország valóban ezt teszi. A Gyurcsány-kormány egyik kedvenc londoni lapjának – a neoliberális globalisták és a „washingtoni konszenzus” hírhordozója – kétségkívül igaza van. És igaza van igen sok mondatában, amely az utóbbi napokban a magyarországi „eseményekről” szóló, tucatnyinál is több írásában megjelent.
Csakhogy élénken emlékezünk még ugyanennek a lapnak „véletlen” időzítéssel éppen a választási kampányban megjelent Magyarország-mellékletére, amely oly mértékben elnyerte a Gyurcsány-kormány tetszését, hogy nem sajnálva akkor sem az adófizetők pénzét, e mellékletből vett idézettel hirdette az állami hirdetésekkel amúgy is jól ellátott hazai lapjaiban saját sikerét. Adódik viszont a kérdés: egy pénzügyi és gazdasági téren megkérdőjelezhetetlenül professzionális lap miként volt képes a választásokig olyan színben feltüntetni az ország állapotát, mint ez az újság tette, noha a tragikus valóságot nemcsak a magyar ellenzéki politikusok, a tisztességes közgazdászok és statisztikusok hangoztatták lépten-nyomon, hanem tudta az ország fele, azaz a jobboldali szavazók. Azt is, hogy a 2002 nyarán brüsszeli szemmel is csúcsformában átadott ország ma az unió mutogatni és szégyellni való torz formációja, amelynek miniszterelnökének kiszivárgott beszéde minden ponton alátámasztja azt, amit az ellenzék a magyar gazdaságról állított, és mindannak ellenkezőjét, amit a választások előtt ugyanerről a Gyurcsány-kormány és a nyugati lapok írtak.
Ma a hirtelen felfedezett „igazság” ömlik a nyugati lapokból. Hogy csak a Financial Timest idézzem: „A beruházók tudták, hogy hazudik”, írja Paul Betts a lap tegnapi számában Gyurcsány Ferencről. George Parker két napja vallotta be, hogy amikor a napokban Luxemburgba repült Gyurcsány meginterjúvolására, a magyar miniszterelnök elmondta neki, tisztában van vele, hogy „sem a piacok, sem Brüszszel, sem pedig az Európai Központi Bank nem bízik már benne…” A földkerekségen nem lenne biztosabb fogadás, mint ezret egy ellen tenni arra, hogy senki egyetlen mondatot sem tudna a nyugati világ lapjaiból idézni, amely felkészítette volna az olvasókat arra, aminek napok óta szemtanúja az egész világ. Ezt a „váratlan” döbbenetet a legjobban szintén a Financial Times, pontosabban annak német kiadása Budapestről szóló tudósításának címe fejezi ki: Garázdálkodás a Piroska-paradicsomban. Az idilli Magyarország, ahol a mit sem sejtő kívülállók döbbenetére egyszerre csak kitör a kocsmai verekedés. Mindez a kádári időket idézi vissza, amikor a másfél napra a magyarok fővárosába látogató nyugati tudósító a Váci utcai Anna presszó és a Mátyás pince meglátogatása után megerősítette azt a galád klisét, hogy Kádár Magyarországában vidám az élet, és „minden kapható”. Az így festett galádul hamis képet egy-két idézet egészítette ki az MSZMP politikusaitól, valamint a MÚOSZ biztosította beszélgetőpartnerektől.
A tragikusan szomorú mindebben az, hogy 16 éve nem volt olyan alapvető téma – és ezt meg kell ismételni: nem volt olyan alapvető téma –, amelyről végül ne derült volna ki, hogy szemben a nyugati lapokban feltálalt hamis képpel, ne a 45 éven át a kommunistákat izzóan utáló, ma a Gyurcsány-barát Washingtont és Brüsszelt „nem kedvelő” jobboldali magyar polgároknak lett volna igaza.
De nehogy azt higgye valaki is, hogy Gyurcsány önvallomása bármit is változtat mindezen. A lapok – elsősorban a német, a holland és a francia médiumokra gondolok – továbbra is hazudnak. A forrásaik: teljesen „véletlenül” a totálisan marginális magyar neokonzervatívok: a Political Capital Szabados Krisztiánja és Somogyi Zoltánja, valamint Konrád György. Így születnek azok a cikkek, amelyek az egészséges bajor társadalomtól fényévnyire álló müncheni balliberális Süddeutsche Zeitungtól a párizsi Libérationig magasztalják a balliberális koalíciót és kenik be fekáliával a gazdasági stabilitást megteremtő jobboldali koalíciókat, és ahol a magyar jobboldal iránt a rosszindulattól csöpögő Florence La Bruyer (Libération) az MTV székháza minapi ostromát a Fidesz által „távvezéreltnek” láttatja. E lapok ugyanúgy hemzsegnek most is a hazugságoktól („fasizmus”, „szélsőjobboldal”, „idegengyűlölet”, „antiszemitizmus”, „populista Orbán Viktor és pártja”), mint korábban a Piroska-idill.
Constanze Krehl, a német Szociáldemokrata Párt európai parlamenti képviselője, aki tegnap érkezett egy küldöttség élén Budapestre, és akit nehéz jobboldali elfogultsággal vádolni, azt nyilatkozta: „A magyar kormány az EU legnagyobb politikai és gazdasági problémaforrásává tette Magyarországot”, és hozzátette: „Az Európai Unió több milliárd eurót adott Magyarország gazdasági állapotának helyreállítására, azonban csak a választók becsapását és a gazdasági káoszt valósította meg a kormány.”
Biztosak lehetünk abban, hogy Krehl szavai nem találnak utat a nyugati sajtóba. Hiszen pontosan az a Financial Times, amely Gyurcsányt nemcsak lehazugozza, hanem „sorozathazudozónak” is nevezi már, és idézi a Kossuth rádió ötvenhatos vallomását szó szerint ismétlő szavait, vagyis hogy „hazudtunk reggel, hazudtunk délben, és hazudtunk éjjel”, kiáll mellette, és kérleli, nehogy lemondjon. Sőt, mint írja egyik cikkében: „Bizonyos értelemben nem érdekes, hogy bárki Gyurcsány egyetlen szavában higgyen. Almunia már régen túljutott ezen. Miután először még elhitte a magyar miniszterelnök vadul optimista deficitcsökkentési tervét 2004-re, még egyszer már nem lehet behülyíteni.” De Gyurcsány maradjon. A szocialista Almunia, az Európai Bizottság gazdasági és monetáris ügyekért felelős biztosa, akinek – mint Veres János pénzügyminiszter mondta – „Feri” odatelefonált, hogy (szabályellenesen – L. I.) szeptember 1-jéig adjon egy kis laufot a konvergenciaprogram kiegészítésére. Gyurcsány? Persze, hogy maradjon. Hiszen ő az, aki – ifjúkommunista vezetői múltjához hasonlóan – éppen úgy elveszi a magyar választó igazi választási szabadságát, mint tette azt az MSZP törvényes elődpártja, az MSZMP. Mint ahogyan azt a magyar helyzetet a legbriliánsabban elemző oxfordi történész írta a tegnapelőtti baloldali Guardianben, abban a lapban, amelyet – hála az égnek és az internetnek – a világon ma a legtöbben olvasnak. Aki azt írta: A Washington és Brüsszel által diktált makroökonómiai keretek között a választóknak nincs valódi lehetősége a választásra. A budapesti események a dogmatikus „szabadpiac” válságát jelzik, és a kérdés az, hogy a kapitalizmus stabil marad-e, ha a gályán evezők fellázadnak? Almond kimondta a hamis anti-Piroska-idill kulcsmondatát is: hazudik a teljes posztkommunista elit Bulgáriától Észtországig, és ez a posztkommunizmus mocskos titka: 1989 óta hazudnak a választóknak.
Igen. 1989 óta hazudnak a választóknak. Magyarország e hazudozási bizniszben messze-messze az élen jár. Nem véletlen, hogy 1956-ban, ötven évvel ezelőtt, Budapest népe az akkori fő hazugsággyárhoz, a Magyar Rádióhoz vonult, hogy ott olvassák be petícióját, mint ahogyan ötven évvel később a mai fő hazugsággyárban, a Magyar Televízióban akarták a fiatalok ugyanezt. Akkor a forradalmárok kikényszeríttették a gyűlölt vezetők lemondását. 1956-ban Budapest és Magyarország hős népének forradalma a kommunizmus válságát eredményezte. Az a néhány nap megrázta a világot. Mark Almond azt írja, a budapesti események a dogmatikus „szabadpiac” válságát jelzik, és a kérdés az, hogy a kapitalizmus stabil marad-e, ha a gályán evezők fellázadnak?
Több mint figyelemreméltó, hogy két világrendszer válságát térségünkben két alkalommal is elsőként Magyarországon kérdőjelezték meg. Ehhez képest igazán apróság, hogy Gyurcsány Ferenc, a Financial Times és a nyugati sajtó nagy része Magyarországról hazudik.