Ellentétes érdekek

Nagyjából egy napig tartott az a kegyelmi állapot, amíg az egész világ egyöntetűen kiállt a koreai atomkísérletek ellen, s félretették egymás közötti problémáikat. A történelmi nap során kínai és japán vezetők tiltakoztak Phenjan törekvései ellen, Irán is elítélte a robbantást, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig egyhangúlag megszavazta a szankciókat. Ahogy az lenni szokott, másnap a gyönyörű világpolitikai idill széttöredezett, mivel látni kell, hogy egyáltalán nem ugyanaz az érdeke a nagy játékosoknak és a mellettük felsorakozott vízhordóknak.
Általános vélemény, hogy Észak-Koreát nem lehet fegyverrel térdre kényszeríteni. Csak a tárgyalásos út vezethet eredményre. A hathatalmi (a két Korea, Kína, az Egyesült Államok, Japán és Oroszország részvételével zajló) tárgyalássorozat voltaképp csak arról szólt, hogy Phenjan mikor bojkottálja az eseményt, ám érdemi előrehaladást nem hozott. Sokak szerint épp azért, mert hat hatalom nehezen tud egyetérteni, még a legalapvetőbb kérdésekben is számtalan nézetkülönbség alakulhat ki. Az atomkísérletek azonban minőségi változást jelentettek a diplomáciai játékokban. Észak-Korea a világtól elzárt, lakosait kiéheztető sztálinista retrobirodalomból fontos, már-már rettegett szereplővé vált egyszerűen azáltal, hogy bizonyíthatóan van atomfegyvere. Tárgyalni akar vele mindenki, egymásnak adják a kilincset a diplomaták, talán a koreai háború óta nem látott ennyi külföldit az ország legöregebb városa. Kérdés ugyanakkor, elérhet-e bármit is a nemzetközi diplomácia? Az Egyesült Államok kéréseit minden bizonnyal azonnal lesöpri az asztalról Kim Dzsong Il, az ország vezetője. Hiszen Észak-Korea léte szinte nem is más, mint az Egyesült Államok tagadása. Washington azonban épp elég furcsa nemzetközi helyzetbe kormányozta magát az elmúlt években ahhoz, hogy ragaszkodjon bizonyos kitételekhez. Ilyen például az, hogy közvetlenül nem tárgyal a kommunista országgal, azt kizárólag szövetségesei társaságában teszi, így adva nyomatékot véleményének. Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter most épp Kelet-Ázsia vezetőit győzködi, lépjenek fel a lehető legerélyesebben Kim Dzsong Il rendszerével és tömegpusztító törekvéseivel szemben. Japánt nem kell győzködni, ám mivel offenzív hadsereget nem tarthat fenn, és alkotmányosan utasítja el az erőszakot, nem tud mást tenni, mint a nála pihengető észak-koreaiakat kiutasítja, a hajókat elzavarja kikötőiből, és tételesen áttekintve a rakományt teszi kínkeservessé Phenjan tengeri kereskedelmét. Ennél sokkal többet nem.
Dél-Koreának hasonló a történelmi fejlődése, ám teljesen más helyzetben van, ha északi testvérét bántják. A II. világháborúban kialakult status quo után húzták meg a fegyverszüneti vonalat a 38. szélességi körön, amely az amerikai és a szovjet érdekszféra határát jelentette. A koreai háborúban a két nagyhatalom súrlódása miatt sokmillióan meghaltak, ám a harcok lecsendesülését követően sem sikerült békét kötni. A világ talán leginkább felfegyverzett térsége, a határt helyettesítő „demilitarizált övezet” csak fegyverszüneti vonal. A két szuperhatalom vetélkedése a Koreai-félszigetért jellegzetes hidegháborús történet, amelyben a legilletékesebbet nem kérdezték meg: a koreai népet. Ők elutasították a japán uralmat, ám a „felszabadításból” – amely hozzánk hasonlóan megszállással végződött – nem kértek. Sem Washington, sem Moszkva nem túlzott érzelgősségéről híres, így kialakult a furcsa ikerállam, az amerikaiak által megszállt Dél-, valamint a szovjet csizmák taposta Észak-Korea. Ám a nép összetételében nincs különbség, két országról van szó, ahol ugyanazok az emberek laknak, összehasonlíthatatlan életmódbeli különbséggel. Az amerikaiak megszállása – miként Japánban vagy Nyugat-Németországban – gazdagságot és jólétet hozott, ám Korea túl idős és tapasztalt ahhoz, hogy elfeledje északi testvéreit. Számukra egyértelmű cél az ország újraegyesítése, hasonlóan például Németországhoz. Erre persze csak akkor lenne esélye, ha Kim Dzsong Il és harcostársai távoznának a hatalomból. Nem szabad azonban egy pillanatra sem elfelejteni, hogy az Egyesült Államok számára stratégiai fontosságú Dél-Korea, így a kommunista Észak szerint valójában Washington rejtőzik a mézesmázos országegyesítő törekvések mögött. Phenjan szintén újraegyesítésben gondolkodik, szintén békésen, ám nem valószínű, hogy a náluk gyakorolt országvezetési módszereket egyöntetű ujjongás fogadná Dél-Koreában.
Ha Washington tűnik fel Szöul háta mögött, vajon mit lehet mondani Észak-Koreáról? Bizony igen erősen felsejlik Peking és Moszkva. Nem feltétlenül csak ideológiailag (pedig nagyon lelassult az idő Észak-Koreában, amikor a Szovjetunió összeomlott), de politikai szempontból is rendkívül fontos partneré vált a sztálinista diktatúra a modernizálódott kommunista Kína és a piacgazdaságra és bizonyos fokú demokráciára váltott Oroszország számára. Egyik országnak sem jó hír, hogy Észak-Korea nukleáris ambíciókat dédelget, s kísérleti atomrobbantásokat hajt végre, ám bizonyosan nem fogják engedni, hogy fegyverrel kényszerítsék ezen törekvések beszüntetésére a Kedves Vezető államát. Peking az ENSZ BT vonatkozó határozatát követően azonnal le is szögezte, hogy nem fogja megállítani az észak-koreai hajókat, Szöul pedig bejelentette, hasonlóképp fog cselekedni. Amerika erre válaszul az említett országok által is aláírt határozatra mutatott, amelyben ugyan nem szerepel, hogy kötelező lenne átvizsgálni a hajókat, ám valóban csak akkor van értelme ezen szankcióknak, ha mindenki betartja a szabályokat.
Senki sem tervezi, hogy ideológiai viták miatt tönkretegye az egyébként nagyon fontos és jelentős kereskedelmi kapcsolatokat. Kína hivatalosan kommunista ország, amely nagyon szereti „előretolt helyőrségét” legfőbb ellenfele érdekkörének ajtajában látni. Oroszország másfél évtized alatt meglehetősen messze került a marxista ideológiától, ám nem fogja felégetni maga mögött a hidakat a pontosan nem is körvonalazott közjó érdekében. Kína és Oroszország is kiegyensúlyozott kapcsolatot épített ki az Egyesült Államokkal, ám a szövetségesi szálak közöttük igencsak vékonyak, érdekeik nagyon sok esetben ellentétesek, amelynek akár artikulációjaként is felfogható Észak- és Dél-Korea szembenállása. Annyi a különbség, hogy míg Észak-Korea egy nem igazán létező tömbhöz csatlakozna, Dél-Korea egy létező csoport kissé vonakodó szövetségese, saját, teljesen érthető érdekekkel. Ahogy az Egyesült Államok a nagyvilág elé tárná a szörnyűségeket, és közös erővel kívánja letörni a túlbuzgó koreai büszkeséget, Peking inkább a csendes utat választja. A minap levelet is kapott Phenjan ura a kínai államfőtől, amelynek tartalmáról csak annyit árultak el, hogy „nagy jelentőségű”. Minden bizonnyal szigorú feddést tartalmaz a levél, Hu Csin-tao (Hu Jintao) számára kezd nagyon veszélyessé válni a koreai atomkérdés. Nem biztos azonban, hogy Peking bármilyen üzenete meg tudná gátolni az újabb kísérleteket, és eltántoríthatná az épp kétes dicsőségben fürdő Kim Dzsong Ilt a fegyver fejlesztésétől.
Phenjan vélhetőleg egyáltalán nem törődik a külvilággal. Az általa követett ideológia rég megbukott, szövetségesei elpártoltak tőle. Laosz, Vietnam és Kambodzsa ugyan mellette áll, ám a régi nagyok már csak ímmel-ámmal. Talán most jött el az ideje, hogy féljenek tőle.