Iskola a Kossuth téren

Kossuth tér, szeptember 25. A tüntetők az egyik táblán ezt olvashatják: „Feri, köszönöm, hogy mindennap találkozhatok új és régi barátaimmal, a nép színe-javával.” Eufrozina és Kende napja. Most éppen zenélnek ilyenkor, a téren lévők beszélgethetnek egymással. Szinte minden korosztály jelen van, főleg a tizennyolc-harminc évesek és a hatvan felettiek. Barátságos arcok, önfeledt nevetések. Az idő rokonszenvez a tüntetőkkel, négy napja véget ért a nyár, mégis, mintha nyár volna. A zene után az ominózus Gyurcsány-beszéd (egy része) hangzik fel, utána kiáltások: de hol a négyezermilliárd? Meddig tűrjük még? Forradalom van! A mi forradalmunk! Nem nyúlhatnak hozzánk! Amíg a téren béke van, nincs joguk hozzánk nyúlni!
Másnap este, amikor odaérek, valaki éppen a Jelenések Könyvéből idéz. Miről ismerhetjük fel sátánt, miről az angyalt? Az idézet Gergely István csíksomlyói plébános leveléből való, akit a téren állók közül is sokan ismernek. Utána egy rossz beszéd jön, majd egy még rosszabb. A moderátor kedvetlenül figyelmeztet: ez nem pártrendezvény, ne szidjon és ne dicsérjen senki pártokat. – Felemeli a hangját. – Ez itt forradalom. Erkölcsi forradalom. Tiltakozás a hazugság, a becsapás ellen, a kormány gazdaságpolitikája ellen, a globális hatalmak gátlástalan kiszolgálása ellen, az ország kiárusítása ellen. – Az előző szónokok egyike bocsánatot kér a beszédéért…
Két vajdasági férfi levele következik, életük ki nem beszélt sebei, a „magyar holokauszt”. Majd egy másik életút, és megint egy másik. l956-ban született tanárember politikai viszontagságai a rendszerváltás előtt és után. – Itt, mintha hozzátartozóikhoz beszélnének az egymást soha nem látott emberek. Szép ez az összetartozás, és szép az is, hogy az emberek figyelnek egymásra. Nem a kirakatokat nézik, a reklámokat, nem azt latolgatják, mit vásároljanak, hol vásároljanak, hanem egymást nézik. Jóindulattal, kíváncsisággal, az összetartozás örömével. Különös pillanatok. Ugyan, mi hozza ki az emberekből a jót? Miért örül, ha meghallgathatja a másikat, és megtudja, hogy a másik is ugyanazt szeretné, amit ő? Egy jobb Magyarországot, az egyenlőség-testvériség-szabadság illúzióját, és lenézés helyett valamiféle népfenséget; bár gyanítják, hogy a népfenség inkább csak a legendás szóhasználatban létezik.
Másnap ugyanígy, szelíd forradalom, szelíd forradalmárok. Annyi a változás, hogy a konyhát az ÁNTSZ bezáratta, ingyenes ennivaló most nincs, kevesebb a hajléktalan. A Felelősek Falán – már mint, hogy kik juttatták ide az országot – ceruzával, tollal felírt nevek – csak egyet jegyzek meg közülük, a miniszterelnök által kitüntetett Fekete Jánost. Jó és megint rossz szónoklatok. Két egymás utáni beszéd iskolapéldáját adja a méltatlan személyeskedésnek, két ismert, közéleti személy hosszan szidja, vádolja egymást. Legszívesebben bekiabálnám, hogy szégyelljék magukat, én legalább is szégyellem magam, de a téren állók okosabbak, úgy vetnek véget a szópárbajnak, hogy ütemesen kiabálni kezdik – mit is? – Gyurcsányt akarok! Gyurcsányt akarok! Nem fújolnak, csak elhallgattatják őket. Iskola a Kossuth téren? Igen, már hat-nyolc napja. Csütörtök délelőtt – Vencel napja –, a Kossuth téren szedik szét a tüntetők színpadát. A „kerítés” mögött négy-öt ember szétcsavarozza a deszkalapokat, egy teherautóra rakja őket. A tüntetők zúgolódnak, a munkavezető megvédi a beosztottjait: senki ne bántsa őket, nekik ez a feladatuk, ezt a parancsot kapták. A parancsot teljesítők közül az egyik fiatalember felegyenesedik és kikiabál a színpad mögül: Le Gyurcsánnyal! Tűnjön el Gyurcsány!” – A munkavezető most nem szól semmit. Lehet, hogy ő is ugyanezt gondolja?
A teherautó elmegy. A tüntetők műsorának moderátora egy deszkahalom, vagy inkább hulladékkupac tetejéről, rekedten és nagyon fáradtan azt mondja: délután majd új színpadot építünk. Ne felejtsük el, forradalom van, erkölcsi forradalom. Szeretnénk megdönteni a kormányt. Egy asszony a hallgatóságból kiválik, odamegy hozzá, átnyújt egy szép, nagy virágcsokrot. Kéri, hogy tegyék oda, az új színpadra. A műsorvezető megköszöni, beszámol a délelőtti útlezárásokról. Délutánra áll az új színpad, a műsor már innen megy. Két beszédet is hallhatunk, az egyikben egy szegedi fiatalember az ellene indított becsületsértési perről számol be, majd bejelenti, hogy apja ügyvéd, vállalja minden letartóztatott tüntető védelmét, azét, akit bántottak, vagy jogtalan sérelem ért, a következő szónok a Markó utcában történtekről számol be. A füvön egy férfi megágyaz magának, takarót húz a fejére, alváshoz készülődik. Egy földre terített laticelen négy kisgyerek játszik, döfködik egymást a fejükkel, és nagyokat nevetnek. Valaki táblát hordoz körül, Gyurcsány arca, szakállal és ördögszarvakkal. A színpad közelében egy napok óta látható táblán három szám 48, 56, 06. Nemzeti- szín szalagok, kokárda a számok körül. A színpadon valaki Utassy versét szavalja, „Talpra Petőfi, sírodat rázom”.
Másnap már kampánycsend van. Jeromos napja. Valaki megkérdezi, minek ide a rengeteg zászló? Ki mellett, ki ellen tüntetünk? Hiszen Budapesten vagyunk, mindnyájan magyarok vagyunk. Pedig a zászló megszámolhatatlanul sok, és láthatóan nagy öröm kinek-kinek meglengetni, tartani, magához szorítani, kezében forgatni. Aki nem a kezében tartja, a vállára teríti, karjára, nyakára, a hajába, gomblyukába köti, vagy a táskája vállszíjára, esetleg a csuklójára. Mi okozza ezt az örömteli játszadozást a nemzetiszín szalaggal? Belejátszik az EU-tagságunk is? A globális világ kihívásai? Vagy forradalmárok szeretnénk lenni? Csak egyszer, egyetlenegyszer? Ha nem is Vasvári, Petőfi, Degré Alajos, de egy erkölcsi forradalom katonái. Akik véget akarnak vetni egymás becsapásának, a Kádár-rendszerből örökölt sunyi hazudozásnak. Akik vissza akarják állítani a demokrácia alapszabályait, megtisztulást akarnak.
Két nappal a választások után – Magyarország vörösből narancssárgába öltözött, mondja a szónok –, a téren tovább folyik a tüntetés. Egy ’56-os veteránt köszönt a műsorvezető. A születésnapját ünneplő férfi a Kossuth téren tüntetett 1956. október 25-én is, az ávósok sortűzétől több lövést kapott, kórházba vitték, ott a halottak közé tették, majd észrevették, hogy mozog, hogy él. A 82 éves férfi részletesen beszámol a történtekről, megajándékozza a téren lévő fiatalokat az ’56-os forradalom egyik drámai eseményének átélésével. A Mezőgazdasági Minisztérium tetejéről lezúdul a sortűz, és a tüntető munkások, diákok közül sebesülten, holtan rogynak össze, ki tudja hányan. A veterán, aki korábban pilóta volt, a tüntetés kezdete óta a téren van, éjszaka se megy haza, inkább a székében alszik. Szónokok, újabb szónokok, zene. Tizenegy óra felé ritkul a hallgatóság, szállingóznak haza az emberek. Kitartást kívánunk mindenkinek, mondja a mikrofonba a műsorvezető, kitartást, mert arra van most a legnagyobb szükség. Maradunk és tüntetünk, egészen addig, amíg Gyurcsányék megunják, és elmennek.
A téren most öt-hatszáz ember lehet. Közvetlenül előttem egy fiatalember áll. Vékony, cigány gyerek, pólóján, ahol a szlogenek, alkalmi közölnivalók szoktak lenni, fehér betűkkel ez áll: „Hazám, hazám, te mindenem!” Torkom az örömtől összeszorul. Tényleg, minek is örülök?