A defektes időkerék és utasai

Túlzás lenne azt állítani, hogy maradandó alkotások őrzik hazánkban az uniós csatlakozás emlékét. Budapesten és az ország számtalan helyén találkozhatunk olyan fontos, máig közcélt szolgáló épületekkel, amelyeken emléktábla jelzi: épült 1896-ban, a millennium esztendejében; a fővárosban sok építményt jelöl felirat, amely szerint épült 1973-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesülésének századik évfordulóján. Az idén tavasszal még csak a harmadik évfordulója lesz annak a mindenképpen történelmi eseménynek, hogy Magyarország az európai államok közösségének tagja lett, de vajon ki emlékszik már arra az ideiglenes, vízre fektetett szerkezetre, amely hivatalosan a „hidat” akarta jelképezni köztünk és a többi uniós ország között? A katonai pontont két nap után szétbontották, és úgy eltűnt, mint a tülekedésben egyik-másik bámészkodó pénztárcája. Visszaemlékezni leginkább az Erzsébet hídra megálmodott csodavízesésre van okunk, amely, dacolva a fizika törvényeivel, vízszintesen folyt a gyönge tavaszi szélben, és a hibás műszaki számítások miatt végül sok száz köbméter tisztított ivóvizet juttatott vissza a jó öreg Dunába.
Legyünk azonban pontosak, hiszen – hoszszú és kínos vajúdás után – elkészült az ünnepi alkalomra egy nagyon emlékezetesnek, szimbolikusnak és időtállónak szánt műalkotás is. Pontban 2004. május 1-jén 0 órakor avatta fel Medgyessy Péter akkori miniszterelnök, Demszky Gábor akkori (és jelenlegi) budapesti főpolgármester, valamint a magyar fővárosba delegált 24 uniós nagykövet jelenlétében a városligeti Műcsarnok háta mögötti zöld területen az úgynevezett időkereket. A tárgy a nemrég Ötvenhatosok terének átkeresztelt, egykori „Csizma tér” közelében, a Benczúr utca torkolatával szemközt található. Internetes honlapján egyebek közt ez olvasható: „az Időkerék a világ legnagyobb homokórája. Ez a műalkotás rozsdamentes acél, üveg és vörös gránit felhasználásával készült, hogy kiállja az idő próbáját, és évtizedekig, de akár évszázadokig is zavartalanul működjön. Emlékmű, köztéri szobor és turisztikai látványosság. Az ősi időmérő módszer és a legmodernebb technológia ötvözete, amelynek feladata, hogy megjelenítse az idő monumentalitását, áradó folyamatosságát és örök mozgását.” Másutt arról írnak, hogy ez a kiemelkedő művészi alkotás meghatározza majd a XXI. század Budapestjének városképét.
A fellengzős és zavaros szöveg, mondhatni, különös stílszerűséggel passzol a műtárgyhoz, különösen az elkészülte óta eltelt, nem éppen évszázadokban mérhető „pályafutása” tükrében. A nyolc méter átmérőjű, két és fél méter vastag, hatvan tonna összsúlyú, álló pogácsa formájú műszaki tárgy nem váltotta be sem a „legmodernebb technológiához”, sem a manapság szokatlanul hosszú szavatossági időhöz fűzött reményeket: a működésbe helyezése után alig négy hónappal elromlott. 2004. szeptember elején defektet kapott a szigetelése annak az ütésbiztos, sőt állítólag golyóálló üveggel védett tartálynak, amelyben a különleges szemcséjű üveggranulátumot tárolják. Elillant belőle a nitrogén védőgáz, a homokóra megállt. Több mint egy hónapig tartott a megjavítása, ám azóta is visszatérő gond a speciális szemcsés anyag bepárásodása. A szakemberek a téli időjárást okolják az újabb meghibásodásokért. Az objektumot egy ideje már csak beállványozva lehet látni, a kerék legnagyobb és minden szempontból legkényesebb problémája azonban az, hogy az egész ötlet alapvető, technikai-szellemi-szimbolikus-kultikus stb. lényege – a szerkezet pontos haladása és évenkénti szertartásos átfordítása – a valóságban kezdettől fogva egyáltalán nem működik. Az óra szilveszteri, úgymond, felhúzására eddig egyszer sem került sor.
A csodakerék kiötlői és a megvalósításában részt vevők elejétől magyarázkodnak, egymásra mutogatnak, és vitatkoznak azon, miért nem működik úgy a kerék, ahogy kellene, és miért nem készült el a hozzá tartozó gurítópálya. Olvasni lehetett, hogy egyesek még a „szellemi alkotás” eredetisége fölött is civakodnak, perlekednek, több személy neve is felmerült a kerék kitalálójaként, s a szerzői vagy alkotói joguk sérelme ügyében bírósághoz is fordultak. Mindez azonban nem sokat változtat azon a tapasztalati tényen, hogy „az idő áradó folyamatosságát, örök mozgását” szemléltetni hivatott alkotás úgy viszonyul a magyar valósághoz, mint Demszky, Gyurcsány vagy Kóka víziói a „lendületben” lévő városról, országról.
Hogy a polgári jogviták hol tartanak, kevésbé ismert, nem is túl érdekes, az azonban pontosan tudható, és mindenképpen a közre tartozik, hogy az úgynevezett időkerék eddig összesen legkevesebb nettó 350 millió forintot fogyasztott el. 2004-ben a megvalósításáért felelős Miniszterelnöki Hivatal, illetve a lebonyolító Gazdasági és Közlekedési Minisztérium 240 millió forintot fizetett ki a projektért, további 60 millióval más forrásból egészítették ki a kereket üzemben tartó alapítvány költségkeretét, és legkevesebb 50 millió forintot emésztett fel két és fél év alatt az időkerék felügyelete és javítgatása. A homokóra elvén működő szerkezet menedzseléséhez lakást bérelnek a Dózsa György úton, ami önmagában megkérdőjelezi és köznevetség tárgyává teszi a fellengzős terveket. Az egész azokra az örökmozgó-találmányokra emlékeztet, amelyeket külső energiaforrásból kell mozgatni. Az időkerék turisztikai szempontból nézve sokkal inkább kínos blamázs, mintsem a magyar lelemény, alkotás és szervezés büszkesége. Esős időben meg sem lehet közelíteni a sártól, s a külföldiek értetlenül szemlélik a mozdulatlan, beállványozott monstrumot. Ami pedig a „kiemelkedő művészi tárgynak” a XXI. századi Budapest városképét meghatározó értékét illeti, azt a főváros Demszky-korszakának további, halva született szellemi és gyakorlati ötletei között könyvelhetjük el, mint például a Gellért téri díszkutat, amelynek csapjaiból – a főváros gyógyvizeit jelző, megtévesztő feliratok mögül – közönséges víz csorog (ára: 140 millió forint), a tizenhat éve ígérgetett Gellért-hegyi drótkötélpályát vagy az ugyanannyi idő alatt egy métert sem hosszabbodott budapesti metrót.
Nem könyvelhetők el azonban ilyen könnyen az eddig 350 millióra rúgó, közpénzből fedezett kiadások, különösen nem annak a friss hírnek az ismeretében, amely szerint a kincstári vagyonkezelő használatba kívánja adni a használhatatlan kereket. Az értékét 267 ezer forintban állapították meg, ez a műalkotás 99,3 százalékos (!) leértékelését jelenti. Az üzemeltetésre vállalkozónak öt évre kell szerződnie, és tetemes kiadással (havi egymillióval) kell számolnia. Kérdés: mit nyer vele? Tekintve, hogy az egész projekt még hároméves sincs, nem lehet időbeli (elévülési) akadálya az illetékes állami hatóságok pénzügyi vizsgálatának és az ügyben érintettek elszámoltatásának az adófizetők zsebéből származó milliókkal. Az időkerék honlapján jó kétszáz ismert hazai személy neve olvasható – Albert Györgyitől Medgyessyn, Molnár Gál Péteren és Gyurcsány Ferencen át Váncsa Istvánig –, akinek a támogatásáért külön köszönetet mondanak a produkció gazdái. Vajon mit szólnak a listán szereplő kiválóságok a majdhogynem az örökkévalóságnak szánt műtárgy nyúlfarknyi történetéhez, a hatalmas befektetett összeg ilyen csúfos devalválásához? A pocsék áruk fórumának platina fokozatú termékéhez? „A Magyarország új időszámítását szimbolizáló művészeti alkotás” ilyen botrányos bukásához? Joggal elvárható a válaszuk.