Populistánk

Értelmező szótárak a populizmus fogalomnak szinte anynyi meghatározását adják, mint amennyiben keressük. Egyik népszerű meghatározása szerint „olyan politikai doktrína vagy filozófia, amelynek célja a közember érdekeinek védelme az önző és korrupt elittel szemben”. Vannak baloldali populisták és jobboldali populisták, de egy idő óta populistának azt nevezik a franciák által „egyengondolkodásnak” nevezett globális fősodratban, akiket az 1990 után meghirdetett Új Világrend fenntartói érdekeikre nézve károsnak tekintenek. Dávid Ibolya pedig logikai kíntornával a kommunizmus örökösének. A populista jelzőt sokan megkapják, de nem feltétlenül életfogytiglanra: jó magaviselet esetén azt eltávolítják a megbélyegzettről, mint tették azt Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnökkel.
Így populista az, aki a nemzete érdekeit a globális erők érdekei fölé helyezi; óvatosan és körültekintően privatizál, netán újra köztulajdonba vesz; nem kívánja a társadalom gyógyíthatatlan kettészakadását mérhetetlenül gazdagokra és nyomorgókra; válság esetén nem a nadrágszíjmeghúzásban és a nép megtakarított pénzének elinflálásában keresi minden baj receptjét. Térségünkben is sokan megkapták ezt a jelzőt, mint a baloldali Fico szlovák kormányfő, a Lengyelországot irányító jobboldali Kaczynski fivérek, de populistának bélyegzik a peronista Nestor Kirchner argentin elnököt is. Orbán Viktor volt miniszterelnök is ezt a jelzőt kapta és kapja. Két héttel a szemkilövések estéje előtt egy középszerű kanadai egyetemről az SZDSZ kitárt karjaiba menekült Göllner András így állította kontrasztba a neki „unsereiner” Gyurcsányt és a „populista” vonásokkal felruházott Orbánt a liberális Los Angeles Timesban: „A magyar politikai szakadék egyik oldalán áll a nyugati stílusú, piacbarát, liberális–szocialista koalíciós kormány, amelyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vezet. A másik oldalon pedig a keserűen elégedetlen, idegengyűlölő szélsőségesek tarka csapata, Orbán Viktor Fidesz pártjának vezetésével.”
Annyi biztos, míg a nyugati sajtó a magyar ellenzék vezetőjét rutinszerűen marasztalja el mindazért, amiért a 23 millió román beáramlásának rémképével kampányoló balliberális vezetőket kellene, Gyurcsány Ferencet hosszú időn át megkímélték a „populista” szitokszótól. Az igaz, hogy a hazugságok tengerén a választási győzelem révébe úszó Gyurcsány egy idő után már nem volt a Göllner-féle izzó szerelem negédes tárgya, de a legsúlyosabbtól, a populizmus vádjától megkímélték. Elsősorban a neoliberális világrend heti és napi „bibliájáról”, az Economistról és a Financial Timesról van szó. Igaz, az előbbi az idén január 4-én neki ítélte az év „csatornadíját”, de ezt azzal enyhítette, hogy azonnal ugyanazt a díjat Orbán Viktornak is kiosztotta annak „cinikus populizmusáért”. Március idusa táján azonban nagyot változott a világ. Ekkor nyilatkozta azt a budapesti kormányfő az International Herald Tribune-nak, hogy az EU által preferált Nabucco földgázvezetéket álomnak tartja, és emiatt a Gazprom Kék Áramlatát választja. Ekkor szabadult el a pokol, amelyet azóta sem lehet helyére gyömöszölni, pedig Gyurcsány már lelkes Nabucco-párti lett, és az egész világot azzal vádolja, hogy „álom”-nyilatkozatát félreértették. Gyurcsány tragédiája, hogy immár ezt sem hiszik el neki, olyannyira kóklernek tartják.
És most az Economist is lepopulistázta. Gyurcsánnyal azonban a populisták táborában is komoly baj van. Míg a populista Fico 8,9, lengyel kollégái 7,4, az argentin Kirchner pedig évi 8,6 százalékkal növeli országa gazdaságát, Gyurcsány 2,6 százaléknál tart. Sőt, Gyurcsány mind a cikk elején idézett fogalmi meghatározással, mind teljesítményével mérve még a populisták közt is utolsó.