Minimállét

Volt hazánknak egy szegénységpárti miniszterelnöke, aki rendszeresen ostobaságokat beszélt, és tele volt milliomos allűrökkel. Nem volt igazi szociáldemokrata, s az elvtársai nem is tűrték sokáig. Megbuktatta őt egy igazi szocdem mentalitású milliárdos, aki kizárólag okosakat mond, s egyáltalán nem szegénységpárti, hanem kifejezetten szegényellenes. A szegények érdekében még nemzeti programot is hirdetett, s ha semmi másban nem is, ebben szép sikereket ért el. Talán a programnak is köszönhető, hogy röpke két év alatt jelentősen növekedett a szegények száma, s a legnyomorúságosabb körülmények között élő „mélyszegények” még mélyebbre kerültek. S ez a folyamat még nem állt meg, sőt ha a kormány tervei valóra válnak, jelentősen felgyorsul a közeljövőben. A kormány a szegénység terjedését többnyire esélyegyenlőség-teremtésnek nevezi, s magasan kvalifikált szakembereket kever bele. Igaz, a kilátástalan nyomor is teremt egyfajta esélyegyenlőséget az örök és elkerülhetetlen esélytelenség terepén, de onnan sem szocialisták, sem liberálisok nem szoktak indulni. Persze a 2002 tavaszán ígért jóléti rendszerváltást már nem illik emlegetni, ám gyorsan és jóvátehetetlenül elszegényedő emberekkel reformokat sem lehet összehozni, főleg úgy, hogy az állítólagos reformok kizárólag a polgárok további megrövidítését, kizsebelését, kifosztását jelentik.
A dübörgő gazdaság oly lendületbe hozta az országot, hogy a nettó minimálbér újra kevesebb lett, mint az egy főre számított létminimum. A minimálbér 56 ezer, az egyszemélyes háztartás létminimuma 60 ezer forint. Magyarán aki hivatalos munkahelyen, törvényes keretek között napi nyolc órát dolgozik, az nem feltétlenül keres annyit, amennyi legelemibb szükségleteit fedezné.
Az úgynevezett átlag csalóka voltát jelzi, hogy a 60 ezer forintból 16 ezer jut élelmiszerre, a maradék 44 ezer fedezné az élvezeti cikkeket, a ruházkodást, a lakásfenntartást, az egészségügyi, testápolási, közlekedési, művelődési kiadásokat, a szórakozás, a pihenés költségeit, de a statisztika még a megtakarításokat is figyelembe veszi.
Aki tisztességesen fizeti a közterheket és a közüzemi díjakat, nem bliccel a tömegközlekedés járművein, az a többi rubrikát lenullázhatja, miként a kormány is már rég lenullázta őt. Való igaz, a családban bizonyos költségek megoszlanak, így minél több főt számlál egy háztartás, annál alacsonyabb az egy személyre számított létminimum. A kétgyermekes család már 174 ezer forintból elvegetálhat, de ha a szülők csak minimálbért vagy akörüli összeget keresnek, akkor a családi pótlék ellenére még a tisztes nyomorgás is csak álom marad.
Ilyenkor jön a kormány ellenérve, miszerint a piszok adócsalók minimálbérre vannak bejelentve, de sokkal többet keresnek. Vannak ilyenek is, a kormányzatnak megvannak az eszközei, hogy darabra összeszámolja őket, de létük nem ok arra, hogy kollektíven büntessék az ország alacsony jövedelmű munkavállalóit. Akárhogy próbálják szépíteni, netán tagadni hivatott „szakemberek”, az ország lakosságának több mint harmada a létminimum alatt él, és másik harmadát a leszakadás közvetlen veszélye fenyegeti. A magyar háztartások hatvan százalékában az egy főre eső kiadás kevesebb, mint a számított létminimum. A legszegényebb tíz százalék kiadása nem éri el a havi 28 500 forintot sem. Jövőre ez a kép is romlani fog, hiszen a legalacsonyabb nettó jövedelmek csökkennek, míg a létminimum a magas inflációt is felülmúló mértékben nőni fog.
A kormány arra kéri a sajtót, hogy magyarázza el, győzze meg az embereket arról, miszerint a vizitdíj nem kerül többe egy korsó sörnél, fél doboz ciginél. S a tandíj sem lesz több mint egy négyzetméternyi romos lakás vagy egy totálkáros Wartburg ára. Ráadásul ezek a jelentéktelen kiadások megteremtik az esélyegyenlőséget is. Kinek…?