Jó hús

Mai szemmel nézve különös, hogy Borromei Károly nevelőanyja kívánságára tizenkét évesen, 1550-ben reverendát öltött magára, és felvette a tonzúrát. Bár az egyháznak ebben a korszakában sok visszaélés történt, és nevelőanyja, Tassea dal Verme kívánságának nagyon is e világi céljai voltak – például hogy a fiatal gyerek kommendátor apátként megszerezze a római bencés apátság jövedelmeit –, ez esetben mégis az egyéni vágyak és a szülői, nevelőszülői kívánságok szerencsés egybeeséséről volt szó. Nem a tekintélyes jövedelem családi megkaparintása, hanem a papi hivatás tekintetében. Borromei Károly legfőbb vágya a papi hivatás és főként az életszentség volt. Járandóságát, az évi kétezer aranyat nem is engedte át a családnak, hanem szétosztotta a szegények között. Amikor nagybátyját, Gian Angelo bíborost 1559-ben IV. Piusz néven pápává választották, a huszonegy éves, még pappá sem szentelt fiatal klerikust a tekintélyes rokon azonnal Rómába hívta, és hamarosan bíbort kapott, majd a milánói érseki széket.
Mai szemmel nézve ismét megannyi abszurdum. Bár Borromei Károly élvezte e nagy megtiszteltetést, fényűző udvart tartott, műkincseket gyűjtött, világias szórakozásoknak élt, vadászott, sakkozott, labdajátékokon vett részt, muzsikált, mégsem szédítette el teljesen a szinte felfoghatatlan karrier. Amikor családja bátyja halála után hazahívta, hogy átvegye a birtok kormányzását, sebtiben pappá szenteltette magát, hogy a dinasztikus érdekek szolgálata helyett saját életét élhesse, nagyobb célok elérésére adhassa magát. Hamarosan püspökké szentelték, és átvette egyházmegyéje kormányzását. Azonnal összehívta az egyházmegyei zsinatot, amelyen többek között megreformálta a papképzést, a karitászt és az anyakönyvezés rendszerét.
Valóban jó pásztor volt az 1610-ben szentté avatott Borromei Károly, hihetetlen energiával tartotta kézben hatalmas és végletekig romlott egyházmegyéjét, számtalan lelkipásztori utat tett, összegyűjtött levelezése száz kötetre rúg, jelentősen átalakította és megújította egyházmegyéjében az oktatást. Feladta főúri kényelmét is, keményen böjtölt és vezekelt, különösen élete végén.
Amikor 1576-ban Milánóban hatalmas pestis pusztított, és a városi vezetés eltávozott, Borromei Károly vette kezébe az irányítást. Gyógyszert, élelmet, ruhát osztott a rászorulóknak, menhelyeket és ideiglenes kórházakat állított fel, megszervezte a beteglátogatások rendszerét. A fertőzés veszélye miatt bezárták a templomokat, és csak a szabadban, az utcasarkokon felállított ideiglenes oltároknál végeztek istentiszteletet. Jótékonykodásai miatt nem csoda, hogy Milánó népe szívébe zárta érsekét.
A milánói egyházmegye reformjai nagy hatással voltak az egész egyházra. És hogy a zsinati határozatok széles körben el tudtak terjedni, az nagymértékben köszönhető az új csodának, a könyvnyomtatásnak. A bresciai nyomdász, Thomas Bozola szinte azonnal kinyomtatta a zsinat konstitúcióit és dekrétumait. És nemcsak ezzel a tettével szolgálta Borromei Károly reformjait, hanem szinte egész munkásságával: a megújított képzés számára adott ki könyveket, például Giuseppe Valdagni filozófiai és morális tankönyvét, Ilarione da Genova evangéliumi exegézisét vagy Suárez híres grammatikáját. 1569-ben pedig Vincentius Sabiensisszel kinyomtatta Georg Eder (1523–1587) plébánosoknak szánt kis katekizmusát, amelyre a reformáció terjedése miatt egyre nagyobb szükség volt, különösen Európa északabbi részein. A nyolcadrét, 309 számozott oldalból álló kis „zsebkönyv” négy fejezetre oszlik, az Apostoli hitvallás, a hét szentség és a tízparancsolat magyarázatára, valamint a vasárnapi prédikáció szükségességének és formájának bemutatására. Ebből is látszik, hogy a szerző nem a szélesebb olvasóközönség számára készítette az összefoglalást, hanem inkább azoknak a lelkipásztorkodó plébánosoknak, akik olykor-olykor már a hitújítók eszméivel is találkoztak.
Thomas Bozola nyomdájának termékei közül alighanem ebből a kiadványból jutott el a legtöbb a történelmi Magyarország területére. Egyik, gazdagon „telefirkált” példánya némi hányattatás után a csíksomlyói ferencesek könyvtárában kötött ki. Előtte, 1669-ben Ebeczky Pál Ignác tulajdonában volt a könyv, aki az írásképek hasonlósága alapján alighanem azonos azzal az Ebeczky Pállal, akinek 1686-ban nyomtatott, szintén Csíksomlyóra került olmützi Agendájáról már írtunk. Később a katekizmus Petrus Coronensis – Brassói Péter – tulajdonában volt, és még két különböző kéztől származó, vélhetőleg XVII–XVIII. századi bejegyzés is olvasható a kötet lapjain.
A könyv kolofonjára írt magyar szövegtöredék talán valamilyen levélrészlet lehet, amelynek szerzője mintha berzenkedne nehéz helyzete miatt. „Jó húst nem enni bort ad innya. Alamysnalkodni. Bőtölni… ha hiszed hidgyed mert mas képpen…” Úgy tűnik, az ismeretlen bejegyző – az ezerhatszázas évek végén – kissé sokallta a rá kimért aszketikus gyakorlatokat. Talán sok volt neki az, ami Borromei Szent Károlyt naggyá tette.