Átugrani a szakadékot

A XXI. század egyik nagy dilemmája a világ egy jelentős részén, így Magyarországon is az integráció. Az elmúlt évszázadokban Észak-Amerikába és Európába tízmilliók vándoroltak be, akik a befogadó ország „államalkotó” lakosságához képest eltérő bőrszínűek, esetleg más vallásúak, de többnyire kulturálisan is másfajta közegből érkeztek. Amerika az elmúlt évszázadokban sikeresen integrálta „amerikai néppé” az Európából érkező bevándorlókat, angolokat, németeket, franciákat, olaszokat, lengyeleket, magyarokat stb., sőt, az afroamerikaiak jelentős része ma már nyelvben és szokásokban is hasonult a „fehér” többséghez. Ám az Egyesült Államok most új kihívások elé néz: szépen lassan többségbe kerülnek egyes területeken a spanyol ajkú bevándorlók, akiknek egy része nem akar, vagy nem tud sem nyelvben, sem kulturálisan beolvadni a népek nagy olvasztótégelyébe. Növekvő súlyukat jelzi, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban már spanyol nyelven is korteskednek a jelöltek.
Nyugat-Európába a munkaerő-szükséglet és a viszonylagosan szabad munkaerő-áramlás következtében szintén milliók érkeztek, s érkeznek mai is Afrikából, Kelet-Európából és Ázsiából, hol legálisan, hol illegálisan. A bevándorlók egy része azonban, ha munkát kap és letelepszik is, nem szeretné feladni sem vallását, sem nyelvét, sem hagyományait. Ez természetesen gyakran vezet konfliktusokhoz egy-egy országban. A békétlen egymás mellett élés hol csendes elzárkózáshoz, szegregációhoz, hol erőszakba torkolló lázongásokhoz vezet. Sok más mellett ez volt az egyik gyúanyaga a két évvel ezelőtti párizsi lázadásnak is.
Az integráció kérdése nem csupán a többség dilemmája. A kisebbségben élők számára is éppoly feszítő kérdés: asszimilálódni, integrálódni, vagy éppen még inkább elkülönülni? Hogyan lehet – lehet-e – az őt befogadó állam hasznos és megbecsült tagja mondjuk egy bevándorló, úgy, hogy közben a lehető legteljesebb mértékben megőrzi önazonosságát, otthonról hozott anyanyelvét, kultúráját, az ősök hagyományait? Pozitív példák természetesen számolhatatlanul akadnak, elég, ha csak a külföldre szakadt hazánkfiaira gondolunk, akik úgy lettek ízig-vérig amerikaiak, hogy egyetlen percre sem adták fel magyarságukat.
Hazánkban egyelőre nem a modern kori bevándorlás állítja dilemma elé a társadalmat, habár egyre több a legálisan vagy éppen fű alatt itt tartózkodó külföldi. Az igazi integrációs kérdés azonban természetesen az évszázadok óta velünk élő cigánysággal kapcsolatban vetődött fel.
A hazai cigányság helyzetét sokan az afroamerikai lakosságéhoz hasonlítják. No, nem éppen a mostani helyzethez, hanem ahhoz, ami nagyjából a hatvanas évekig jellemezte a szintén évszázadok óta az Egyesült Államokban élő, de jogfosztott, hátrányosan megkülönböztetett „feketéket” (ez ma már nem pc-kifejezés, ezért óvatosan használom…). Éppen ezért javasolják, hogy a cigánysággal szemben is valamiféle pozitív diszkriminációt alkalmazzon az állam. Mint ismert, a hatvanas évektől kezdődően az USA államaiban, különösen az oktatás és a közfoglalkoztatás tekintetében, bizonyos kvótákat és egyéb előnyben részesítő elbírálásokat vezettek be. Az állami felsőoktatási intézmények és a magánegyetemek többsége is olyan pozitív diszkriminációs rendszereket (affirmative action) léptetett életbe, amelyek kiemelten támogatták az afroamerikai diákokat, és preferálták az úgynevezett hispanic származásúakat. Egy tanulmány szerint 1984 és 1994 között 16 százalékkal nőtt az egyetemekre felvettek aránya az USA-ban. A növekmény 71 százalékát az afroamerikaiak, az indiánok, az ázsiai-amerikaiak és a latin-amerikaiak tették ki.
Mások viszont éppen tiltakoznak az ilyesfajta megkülönböztetés ellen is, mondván, a cigányság problémái – szegénység, munkanélküliség, alacsony iskolázottság stb. – nem „cigányproblémák”, így nincs szükség külön cigány programokra.
A mostani kormány szégyenlősen inkább a hátrányos helyzetű megjelölést használja mindazon élethelyzetek leírására, amelyekben többségében a hazai cigányság kénytelen élni – kétségtelen persze, hogy nem csak ők. Mondjuk éppen a szegénység ma már sokkal általánosabb, mint hogy valamiféle cigánykérdésként kezelhetnénk.
Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a cigányság társadalmi integrációja az oktatáson keresztül közelíthető meg leghatékonyabban. A romák hátrányos megkülönböztetése a munkaerőpiacon nem csupán etnikai kérdés, egyre inkább az alacsony vagy éppen nem létező szakképzettség miatt nehéz az elhelyezkedésük. Ha hihetünk a statisztikáknak, 2008-ban az újonnan az általános iskolába lépő gyerekek nagyjából 15 százaléka cigány tanuló lesz. Egy másik adatsor szerint egy-két évtized, s Magyarország néhány megyéjében már többségbe kerülnek a cigányok az általános iskolákban. Ugyanakkor még mindig nagyon kevés, bár egyre nagyobb azoknak a száma, akik érettségiig, s még kevesebb, akik a diplomáig is eljutnak.
Sokak szerint ez visszavezethető az iskolán belüli és az iskolák közötti szegregációra is. A szabad iskolaválasztás megteremtésével természetes módon jöttek létre a jobb vagy éppen egyenesen elitiskolák, a „maradéknak” pedig azok a tanintézmények maradtak, amelyek kevésbé sikeresen kapcsolódtak be ebbe a „tanulmányi versenybe”. A Magyar Bálint-féle oktatási tárca 1997-es „sikere”, hogy ahol lehetett, úgynevezett etnikai felzárkóztató osztályok jöttek létre. Ezt a szegregációt most éppen fel kívánják számolni. Bajnai Gordon miniszter a napokban megfenyegette az önkormányzatokat, intézményeket: nem részesülnek egyetlen fillér pályázati pénzből sem, ha nem tesznek valamit az integrált oktatás érdekében. Az iskolák szelektálását a gyerekek között a körzethatáron belül élő gyerekek kötelező felvételével, a felvételi eljárások eltörlésével próbálják megakadályozni. Jó lenne, ha közben nem öntenék ki a fürdővízzel a gyereket is. Ha a gyerekek közti képletes árkot nem egymás eltaposásával próbálnák átugratni.
Mert az igaz, hogy a „hátrányos helyzetű” gyereknek is joga, hogy „képességeinek, érdeklődésének, adottságainak megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljön”, de ugyanilyen jogok megilletik a nem hátrányos helyzetű vagy nem cigány gyerekeket is. Márpedig a mostani erőszakolt integrációtól sok szülő, gyerek és persze pedagógus is retteg. Ők tudják, miért. A felülről vezérlők nem biztos.