István, a király a közös nevező

Úgy tűnik, végre magára talált A Társulat című tehetségkutató versennyel az MTV. A kereskedelmi csatornák hasonló műsoraiból éppen annyit tanult, amenynyit érdemes volt. Amit maga tett hozzá, hogy az István, a király című rockopera 25. születésnapi előadására válogat a jelentkezők közül tehetséges előadókat, s hogy közben bemutatja a produkció történetét, egykori szereplőit, méltó vállalkozás a magyar közszolgálati csatornához. Normális médiavilágban persze nem kellene hangsúlyozni, hogy végre olyan alkotásról van szó, amely politika és értékrendszer szempontjából nem megosztó, hanem összeterelő, a közös nevezőt nem a béka feneke alatti művészi és szellemi színvonalon véli megtalálni, hanem a megénekelt közös múltban, jelenben, jövőben.
Első pillantásra talán meghökkentő, hogy a többfordulós szereplőválogatáson amatőrök és profik azonos esélyekkel indulnak. Azt kérdezzük, miért így kell lehetőséghez jutnia annak, aki már fényesen bizonyított, aztán persze arra jutunk, hogy ezt az országot részben éppen a hitbizományok, az előzetes leosztások kényelme, mozdulatlansága, nyomasztó kiszámíthatósága tette tönkre. Bár más területeken is lehetőséget kapnának új hangok, új arcok, és mindig győzne a legjobb!
A Társulat szereposztó zsűrijének összetétele némiképp meglepő: nem gondoltuk, hogy például Lévai Balázs, Szulák Andrea vagy éppen Alföldi Róbert értenek a legtöbbet az István, a király színpadra állításához. Utóbbi kettőt a két nagy kereskedelmi csatornán olyan műsorokban (Activity, Heti Hetes) láthattuk, amelyek megtekintése alapján nehéz lett volna erre a következtetésre jutni, de amiképp a versenyzők is minden esélyt megkapnak arra, hogy később a rockopera valamelyik főbb szerepét elénekeljék, a zsűritagok is bizonyíthatnak hozzászólásaikkal. Persze ha tévés fejjel gondolkodunk, kevésbé maradunk tanácstalanok ebben a kérdésben, hiszen Lévai Balázst a Dob+Baszszus című beat-rock-tánczene történeti műsorból ismerjük, Szulák Andrea meg nyilván A Társulat szolidabb kivitelű Somája, aki a TV2-nézőt e logika szerint átcsábíthatja a közszolgálati csatornára.
Ami egyelőre nem világos, hogy Szikora János és alkotótársai milyen stílusú István, a királyt akarnak színpadra állítani. A legendás, feledhetetlen királydombi előadásra hasonlít-e majd, vagy a későbbi színpadi változat felfogására, vagy egész más lesz, mint minden eddigi előadás? Milyen aktuális mondanivalóval ütnek minket szíven úgy, olyan mélyen, ahogyan magyar embert ez a téma és ez a mű időről időre érinthet? Mert hogy a darab terhelhető, vagyis újra meg újra jelentésrétegek rakódhatnak rá, az nyilvánvaló, amiképp az is, hogy nem utolsósorban épp a mű hatására fordultak sokan a magyar történelem, őshagyomány felé. Számosan sokkal többet tudnak az ősvallásokról, a honfoglalás kori mozgáskultúráról, zenéről, viseletekről, szimbolikáról, életmódról, mint a nyolcvanas évek elején. A korszerűséget adott esetben a mondanivaló frissessége, bátorsága mellett az is jelentheti, hogy ez a többlettudás részletgazdagon tükröződik a színreállításban. De ne legyünk türelmetlenek, hiszen a reménybeli szereplők között akadt, aki csak a zsűri előtt döbbent rá, hogy nem az általa választott szerepre alkalmas, hanem egy másikra, amelyre addig nem is figyelt fel. Nagyon tanulságos az a kissé ingerült hangú vita is, amely a műsor honlapján folyik arról, hogy a szabadság korlátozásának lehet-e nevezni, amikor a zsűri másik szerepet ajánl a versenyzőnek, mint amit választott, és menynyire megalkuvás, ha az utóbbi elfogadja a lehetőséget. Szóval van még kinek-kinek mit tanulnia az ünnepi bemutatóig.
(A Társulat, m1, szeptember 4. 21.10.)