Közszolgálati Magyar Rádió: emeregy

A Szent István-i örökség, a Haza a magasban, a nyelvi határok mind azt sugallják, hogy a külhoni magyaroknak is joguk van véleményt nyilvánítani a Budapesten működő közszolgálati rádiók műsorairól. Még akkor is, ha hamar a szemünkre vetik a nemmel szavazók, mi közünk van hozzá? Ha ismernék a nemzet történelmét, nem kérdeznék.
Mindig hittem a nyugati független elemzőknek, ma is nekik hiszek, amikor Magyarország siralmas gazdasági-pénzügyi állapotáról beszélnek. A volt szovjet blokk szocialistáinak sosem hittem, beleértve természetesen a Kádár-tanítványokat is, róluk lehetett tudni, hogy hazudtak Őszöd előtt, és hazudnak Őszöd után, egészen pontosan haláluk órájáig. Mert ezt tanulták a káderképzőkben, sokan közülük otthon is, a munkahelyen szintén, különösen, ha a pártnál vagy a KISZ-nél voltak alkalmazottak. Szóval hiába próbálták szédíteni a lakosságot: dübörög a gazdaság, lendületben az ország… – sokan tudtuk, hazugság az egész kormányprogram. Melynek nyomán nemcsak a gazdaság züllik, hanem a kultúra is. Egyebek mellett annak olyan fontos intézménye is, mint például a közszolgálati rádió. Egy jó hete a Kossuth rádió például így jelentkezik be kötelezően: „Emeregy, Kossuth rádió, Budapest”. Valamivel ritkábban, de naponta sokszor, pedig így: „Emeregy, Kossuth rádió, Budapest – a szavak ereje”. Számos hallgató nem érti, mi az a zagyvaság a Kossuth név előtt.
A rádió vezetősége – az elnök szerint – úgy akarta hangsúlyozni a közszolgálatiságot, hogy a Kossuth név elé odabiggyesztette a Magyar Rádió 1-ből rövidített MR1-et, kiejtve: emeregy. Egyébként az egyet eggynek kell ejteni. Ezzel a szükségtelen okoskodással az illetékes ludasok ártottak a Kossuth név ragyogásának, ugyanis a hangsúly a fölösleges töltelék miatt most már nem csupán a közkedvelt történelmi személy nevére esik. Állítólag Petőfi és Bartók is megkapta a magáét. Erre azt mondta az épeszű magyarországi és külhoni magyar: ne csodálkozz, ezek már Árpádba is belekötöttek azzal, hogy egybemossák emlékét a nyilasokéval.
Jó néhány évvel ezelőtt, amikor még Kondor Katalin volt a Magyar Rádió elnöke, és öröm volt rádiózni, Udvarhelyen egy tucatnyi munkatárs az ő vezetésével igencsak szép terveket állított össze helybeli kollégák bevonásával, hogy rólunk is szóljanak hírek, műsorok. Eleinte észlelhető volt a nekibuzdulás, aztán alábbhagyott a lelkesedés. Ma pedig ott tartunk, hogy az „emeregy” rádióban, ahol a szavaknak már rég nincs ereje, hamarább hallunk hírt például két részeg összeverekedéséről, mint valamilyen kulturális eseményről.
A bejelentkezés az emereggyel és a szavak erejével rövid idő alatt elkopottá, üressé, semmitmondóvá vált, a régi szünetjelt száműzték (Éljen a magyar szabadság…), a híradók unalmasak, monotonok (mert mindent egy személy mond), a legjobb műsorvezetők nincsenek régi helyükön, délután, este és éjjel jóformán minden csak ismétlés. Egy hét leforgása alatt ötször hallhattuk például, hogy egy debreceni mészáros aligátort fogott a szennycsatornában, és átadta az állatkertnek, négyszer volt szó egy Kisküküllő menti faluban tanító pedagógusról, háromszor hangzott el beszélgetés X népdalénekessel, hogy az Aranyemberek című műsor ismétléseiről és egyebekről ne is beszéljek.
Sajnos, ez van, de nem kell szeretni. Inkább hallgassunk a sértett – más dimenziókban ugyan, de köztünk élő – történelmi nagyjainkra, akik közül Bartók csendesen megjegyezte: ha most indulna el és visszanézne, nem csordulna ki könny a szeméből. A forradalmár Kossuth és Petőfi azt üzente, hogy a sehonnai bitang emberek előbb-utóbb el kell menjenek… Minél hamarább, annál jobb az egész nemzetnek. Ez volna számunkra az igazi közszolgálatiság.
Komoróczy György nyelvművelő,
Székelyudvarhely