Ábránd a leszakadók felzárkóztatása

Már több mint hat éve, hogy a kormányzati hatalom a felzárkóztatás szükségességéről beszél, miközben egyre távolabbra kerülünk ennek puszta esélyétől is. Mivelhogy a gazdasági növekedés semmilyen szinten nem érzékelhető, az államadósság és az államháztartási hiány megszüntetését, az infláció csökkentését célul tűző programok sorra-rendre megbuknak. A kormányzat mozgástere szintén szűkül. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi pénzt fordítanak például adócsökkentésre és adósságkezelésre. De még inkább figyelmeztető jel, hogy lassanként a gyermekek egyharmada úgy nő fel, hogy a szegénység, a koldulás vagy a bűnözés közül választhat. Több százezer állampolgár él közöttünk, akik sohasem dolgoztak, és láthatóan nem is fognak dolgozni, vagy legalábbis jelenleg csak feketén.
S minthogy az ország eladósodása újra felgyorsult, hitelből pedig aligha lehetséges jóléti rendszerváltást elérni, megint csak hamis mítoszok és – ami még ennél is rosszabb – különféle felelősségelhárításra alkalmat adó eszmék kelnek lábra. Önáltatás, hogy bármiféle reformok eredményesen zárultak volna le az elmúlt két esztendőben. A vesztesek száma lépten-nyomon növekszik, a szociális polarizáció elkerülhetetlenül mélyül. A társadalom végzetesen kettészakadt egyfelől aktív nyertesekre, másfelől minden szempontból marginalizálódott vesztes többségre. Ez utóbbiak olyan valódi vesztesek, akik legfeljebb az utcán tüntethetnek. Mert nem elsősorban az amúgy jogos panaszkultúráról kell beszélnünk, hanem a régóta tartó szélsőséges privatizáció hatásáról. És még senki sem látja a történet végét! Nagyfokú a reménytelenségből fakadó tehetetlenségérzet is.
Jószerével nem érzékelhető más, mint a gazdasági versenyképesség csökkenése és a szolidaritás érvényessége közti szakadék mélyülése. A gazdasági növekedés és az adórendszer átalakításának ígérete csillagtávolban áll egymástól. Ennélfogva valóban puszta szlogenként hangozhat csak el, hogy több esélyt kell adni a leszakadóknak. Az állampolgárok túlnyomó többsége mindmáig az állam segítségében bízik (jó részük ezért sem tesz félre egy forintot sem nyugdíjas éveire), de ha így megy tovább, akkor a lakosság több mint fele menthetetlen nyomorba süllyed. A gazdaságot továbbra is a leszakadás jellemzi, amit csak árnyalhat az ipari, a mezőgazdasági stb. termelés nem is annyira lassú agóniája. A lakossági kereslet területén sincs kedvező fordulat, mivel a szolgáltatások is stagnálnak, így a gazdasági növekedés gyorsulására józanul gondolni sem érdemes.
Vajmi kevés történt az uniós támogatások felhasználásában is, vagy éppenséggel az infrastruktúra váltig hangoztatott fejlesztésében. És mindebben az a riasztó, hogy amíg a korábbi időszakban a társadalom legalább háromnegyede jólétének stabilitását a rendszeresen végzett munkától várta, addig mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Mindennél szembeötlőbb példa, hogy a lakosság adó- és járulékfizető része a feketén foglalkoztatottakkal sem éri el a népesség felét. Nem csupán a munkájukból megélni akaró állampolgárok fogynak, hanem ugyanígy az erre képtelenek létszáma is emelkedik. Ebben perdöntő szerepet játszik a segélyekre, a továbbképzési támogatásokra, az adókedvezmények sokaságára építő szociálpolitikai rendszer. Hovatovább több generáció kezd felnőni a rendszeres munkavégzés bármiféle tapasztalata nélkül.
Közben érzékelhető a közrend és közbiztonság világába vetett hit folyamatos megrendülése is. Hiszen a törvények és szabályok semmibevétele mindennapos. Ennek ellenére mégis sokan gondolhatják úgy, hogy a magyarországi demokrácia nincs rosszabb helyzetben a többi kelet-közép-európai demokráciánál, de hogy a versenyképesség szempontjából honnan indultunk, több mint elgondolkoztató. Merő önáltatás arra gondolni, hogy a hosszú távú gazdasági növekedés feltételeinek megteremtését szolgáló átalakulásokban történt bármiféle elmozdulás. Ugyanis ha így haladunk, nemhogy az uniós követelményeknek megfelelő egyensúlyi szint elérésétől maradunk le, hanem továbbra is visszaeshet a növekedés, gyorsulhat az infláció, a reálbérek pedig megállíthatatlanul csökkenhetnek. És amíg lényegesen nem változik a sokat emlegetett gazdasági növekedés szerkezete, aligha számíthatunk arra, hogy a GDP bármelyik eleme növekedésnek indulna. Ameddig a háztartások fogyasztási kiadásai nem emelkednek, a jövedelmi helyzet nem javul, a foglalkoztatottság pedig nem bővül, lehetetlen lesz bármiféle reményt adni az embereknek.

A szerző szociológus, egyetemi oktató