Egy gól, egy kalap

Futball vagy futsal. Ha nem is csak egy jottányi a különbség, de nem sokkal több annál. Leírva legalábbis nem. A valóságban azonban mégis, a sportág nemzetközi ismertségét, népszerűségét, másrészt viszont hazai eredményességét és erőviszonyait tekintve is. Ennek bizonyítékaként elég, ha egyetlen eredményt idézünk az elmúlt héten zárult gyöngyösi világbajnoki selejtezőről: Magyarország–Anglia 15-0! Csapatunk persze sokkal inkább a Macedónia feletti 3-0-nak és a Lengyelország elleni 6-2-nek köszönheti, hogy elsőként jutott tovább, és készülhet a playoffra; csakhogy ritka balszerencseként egyetlen gólon múlt, hogy együttesünket nem az első, hanem a második kalapba helyezték a holnapi sorsolás előtt. A tét pedig nem csekély: a tíz selejtező- csoport győztese és a két legjobb második hat párt alkot, és a március 29. és április 16. közötti rájátszás hat győztese képviselheti kontinensünket a szeptemberi brazíliai vb-n.
Kozma Mihály szövetségi kapitány és a válogatott első sora Székelyudvarhelyen légióskodik, és a román bajnokság listavezetője mellett Hargita megye „legmagyarabb” sikercsapatát adja, ennek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy amikor tegnap déltájban telefonon hívtuk Kozmát, sajátos helyzetjelentéssel kezdte: „Lehet, hogy akadozik majd a vonal, mert éppen ereszkedem lefelé a Király-hágóról. De én csak követem a srácokat, ők már Udvarhelyen vannak. A vasárnap esti gyöngyösi meccs után beültek két autóba, és már indultak is, mert csütörtökön bajnokit játszunk. Nincs mese, ezt vállaltuk, teljesítenünk kell.”
Hogy a selejtező megnyerése is a kötelező vagy a bravúr kategóriájába tartozik-e, arra már némi tűnődés után felelt a kapitány: „Ha azt nézzük, mit tudunk, mennyivel többet, mint az ellenfeleink, akkor kötelező volt az élen végeznünk. De ha azt vesszük, hogy Magyarországon az ifikkel együtt összesen 350 igazolt futsaljátékos van, és én csak a 150 első osztályúból válogatok, akkor inkább bravúr. A magyar labdarúgásra sajnos általában igaz, hogy mindig a lehető legkisebb befektetett munkával akarnak eredményt felmutatni, esetünkben ez annyit jelent, hogy a hazai klubok amatőröket foglalkoztatnak, akik hetente egyszer-kétszer edzhetnek, a válogatott mérkőzésekért pedig bruttó 2500 forintos juttatásban részesülnek. Ehhez képest az, hogy mi Székelyudvarhelyen profiként dolgozhatunk, és hetente nyolcszor edzünk, ég és föld. Meg is látszik a kezdősorunk sokkal gyorsabb játékán, a többiek mintha togyognának mellettük.”
Ha az eddigiek kapcsán el is tűnődhetünk a kötelező vagy bravúr dilemmán, a folytatást illetően ez nem kérdés. A holnapi sorsolás előtt ugyanis két hatos kalapba osztották a mezőnyt, és egy árva gólon múlott, hogy a magyarokat nem az első, hanem a második kasztba sorolták. Így pedig szembekerülhetnek a tavaly novemberi Európa-bajnokság első négy helyezettjével, azaz Spanyolországgal, Olaszországgal, Oroszországgal és Portugáliával, esetleg Ukrajnával vagy Szlovéniával. Mi a románokkal, a fehéroroszokkal, a bosnyákokkal, az azeriekkel és a csehekkel közösködünk, az esélylatolgatás innentől eléggé egyértelmű, Kozma Mihály szerint is az: „A szlovéneket és az ukránokat elkaphatjuk, bár tovább nehezíti a helyzetet, hogy itthon kezdünk, idegenben lesz a visszavágó. A hazai meccsünket biztosan Gyöngyösre visszük, mert a selejtezőn ez már bejött. Hihetetlen gyorsan állítottuk magunk mellé a közönséget, hiszen az első napon jó háromnegyed ház fogadott minket, a másodikra ugyan megtelt a csarnok, de a többség még csendben ücsörgött, a harmadikon viszont már fantasztikus hangulat várt bennünket. A srácok el is tették emlékbe a »Minden jegy elkelt« táblát, mert magyarországi futsalmérkőzésen ilyet még nem láttak.”
Erdélyben ez valóban gyakrabban megesik, különösen mostanában, amikor az udvarhelyiek vezetik az alapszakaszt, és a román válogatottal majdnem egyenértékű Dévától kellene elhódítani az aranyérmet. Maradva az előbbi felosztásnál, ez kétségtelen bravúr lenne – az egyéb vetélytársakról elég annyi, hogy Marosvásárhelyen például öt brazil és négy portugál légióst alkalmaznak –, ám egyszersmind kötelező is. Hogy miért, arról Kozma Mihály így beszélt: „Egy székelyudvarhelyi kissrác abból az apropóból nyilatkozott a helyi lapban, hogy február 29-én született, így szökőévenként van csak születésnapja. A cikkben elmondta, hogy Madarász a kedvenc játékosa, ő erre kinyomozta a fiú telefonszámát, felhívta, boldog születésnapot kívánt neki, és megígérte, hogy bajnokok leszünk. Ettől kezdve még egyértelműbb, hogy nyernünk kell.”
Ebből is látszik, hogy magyar futsal és futball között a jottányinál jóval nagyobb a különbség.