Milo Djukanovics, a megkerülhetetlen

Montenegróról az utóbbi időben ritkán lehet olvasni. Ha már nem is Európa legfiatalabb független állama, megérdemelné a figyelmet, mert a balkáni helyzet alakulása szempontjából egyáltalán nem érdektelen. Már a mai politikai hadszíntéren szinte páratlanul ügyes Milo Djukanovics okán sem, aki alig több mint egyéves „szabadon választott” üzleti karrier után a minap ismét visszatért a kis balkáni ország miniszterelnöki székébe.

Djukanovics és csapata, a kommunista utódpárt Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) gyakorlatilag a többpártrendszer visszaállítása óta „uralkodik”. Mostanra olyan mértékben kiterjesztette és megszilárdította hatalmát, hogy az áprilisi elnökválasztásra készülődve – amelyen természetesen a DPS jelöltje, Filip Vujanovics a legesélyesebb – az ellenzék egyik vezére, Nebojsa Medojevics teljes joggal mondhatta, hogy nem a kapitalizmus, hanem a feudalizmus restaurációja folyik hazájában.
Djukanovics 1991-ben, 29 évesen lett először miniszterelnök, és az említett rövid szünettől eltekintve kormány- vagy államfőként egyfolytában hatalmon van. Politikai karrierje a kommunista ifjúsági szövetségben kezdődött, majd a kommunista pártban folytatódott, ahol nem kisebb ember, mint maga Szlobodan Milosevics és neje, Mira Markovics vette pártfogásába. A fess Milo nemcsak szellemi képességeivel, de méreteivel is kitűnt (196 centiméter magas és 48-as cipőt hord). Madeleine Albright, az Egyesült Államok volt külügyminisztere családi fotóalbumának bizonyára egyik legkedvesebb darabja az a kettejüket ábrázoló fotó, amelyen az amerikai külpolitika első asszonya e balkáni daliának alig a derekáig ér. Tagja volt annak a triumvirátusnak, amely 1992-ben a Milosevics által vezérelt „bürokrácia- ellenes forradalomban” leszámolt a legitim politikai hatalommal, s ezáltal megakadályozott egy a horvátországihoz vagy a szlovéniaihoz hasonló fejleményt, hogy ti. Montenegró is kilépjen az államszövetségből. 1997-ben azonban megfordította a köpönyeget, s országa függetlenné válását tűzte ki célul. Különösen szoros kapcsolatba került Zoran Djindjics akkori szerbiai ellenzéki vezetővel, és a Nyugat kezére játszott
a Milosevics-rendszer gyengítésében.
A 2006-os választások után Djukanovics átmenetileg visszavonult a politika első vonalából, és a kormányalakítást átengedte Zeljko Sturanovicsnak, a DPS elnöki posztját és az ország tényleges irányítását azonban nem. Most, hogy Sturanovics súlyos betegsége miatt lemondott, az ellenzék szerint nem történik egyéb, mint Djukanovics informális hatalmának legitimálása. Ezt az is jelzi, hogy szinte változtatás nélkül átveszi elődje kabinetjét. Ebben a ciklusban azonban már nehezebb dolga lesz, mint eddig volt. Pillanatnyilag nincs olyan mindent háttérbe szorító kérdés, mint a függetlenség elérése, amely elterelné a figyelmet a gazdasági problémákról és a gazdasági-társadalmi életet gúzsba kötő korrupcióról. Ígérgetések helyett tetteket várnak a polgárok. Csütörtöki programbeszédében Djukanovics, ennek megfelelően, infrastrukturális beruházásokat, az életszínvonal javítását és igazságot ígért, legfontosabb külpolitikai célkitűzésként pedig az euroatlanti integrációt jelölte meg. Hogy az utóbbi szándéka mennyire komoly, azt annak fényében kell eldönteni, hogy a montenegrói gazdaságban nyomasztó az orosz tőke túlsúlya. Akárhogyan is ítéljük meg a tevékenységét, el kell ismernünk, hogy eddig több szempontból nagyon sikeres volt: így például mindig idejében váltott szövetségest. Most még minden vasat a tűzben tart: stabilizációs és társulási megállapodása van az Európai Unióval, jó a viszonya Amerikával, üzletel az oroszokkal. Ám minden változik, s Djukanovicsnak jó szeme van, hogy észre- vegye, milyen irányban.