(Natasa öregszik-e )

Én nem tudom, hogy Natasa kutyám mire alapozza azt a feltétlen bizalmat, amellyel engem megtisztel. Valószínűleg embervoltom és az ő kutyavolta determinálja kapcsolatunkat, bár meg kell mondanom, ez nem szintkülönbséget, hanem valami furcsa egymásrautaltságot és függőséget jelent. Hangulatomat, közérzetemet erősen befolyásolja például Natasa egészségi állapota, mondhatni hipochondriám rá is kiterjed, ha – teszem azt – orra száraz és meleg, engem azonnal szorongás fog el, míg ki nem derül, hogy kutya baja. Életében mindössze egyszer fordult elő, hogy visszautasította az ételt másfél napig, akkor valósággal kétségbeestem. Egyébként amikor eszünk, jó nagyokat ugrál az asztal mellett, s ha ez a szökdécselés elmarad, máris arra gyanakszom, hogy kiskutyám mélakórba esett. A fent említett függőség azért nem egyoldalú, mert ha valóban nem érzi egészen jól magát, rögvest hozzám fordul, és mély érzésű spánielszemeit rám emelve könyörög, hogy tegyek valamit.
Unokánk, Ambrus megjelenését a családban Natasa mély traumaként élte át, mióta azonban két lábon járni látja, nem úgy viselkedik vele, mint egy alkalmatlankodó kiskutyával, talán belátta, hogy a rangsorban az embergyermek megelőzi. De amikor Ambrust dédelgetni kezdjük, odafurakszik ő is, s ha lefekszik, gondja van rá, hogy a teste valahol hozzánk érjen. Újabban kifejezetten örül, amikor vasárnaponként az új generáció megjelenik nálunk ebédre, kezd megint úgy viselkedni, mint a legkisebb és legkészségesebb, bár ha két lábra áll, még mindig Ambrus fölé toronylik. Nem tudom, hogy emberi mércével mérve Natasa milyen idős lehet. Az állatorvosi rendelőkben látható táblázatok szerint körülbelül annyi, mint én, érzelmi vonatkozásban viszont csecsemő. A járásán, a viselkedésén sem látszik meg a kor, de szemlátomást őszül, a füle ezüstös, sajnos a látása, a hallása, a szaglása sem a régi. Bár vizitdíjat nem fizet, mindennap többször kezelést kap tőlem: először egy Minirin nevű orrspray-t, amit a szemébe kell csöppentenem bepisilés ellen, majd egy Optimum nevű szemkenőcsöt, végül műkönnyet; ki-kiszáradó orrát pedig körömvirágkrémmel kenem. Szemét tágra nyitva jelentkezik napjában háromszor kezelésre, a legteljesebb mértékben együttműködik, sokkal inkább, mint Ambrus, aki a minap egy pirinyót megvágta az ujját, s nem is azt kifogásolta, hanem az általam prezentált ragtapaszt.
Natasát orvoshoz vinni viszont nekem jelent traumát. A minap alhasi panaszokkal kerestük fel az állatorvos-tudományi egyetemet, ahol a betegellátás szisztémája és a gyógyítás során tapasztalható empátia tetemesen felülmúlja a humán rendelőkben tapasztaltakat. Natasa azonban ennek ellenére várakozás közben elveszíti a fejét, izgalmában ásítozni, majd reszketni kezd, s többször – szájába vett pórázával az ajtó felé indulva – javasolja, hogy tűnjünk el innen. Mostani látogatásunk során félelme a paroxizmusig fokozódott, úgy reszketett, hogy mindenkinek megesett rajta a szíve. Felmászott a padra, és az ölembe ült, olyan érzésem lett, mintha együtt remegnénk. A vizsgálóasztalon, ahová feltettem, megnyugodott. Azt suttogtam a fülébe, amivel az amerikai thrillerekben a megsebesült rendőrt társa nyugtatgatja: „Nem lesz semmi baj, kiviszlek innen…” A hangomtól megnyugszik, az injekciótól aztán a szeme se rebben. De engem viszont nyomaszt a rám ruházott felelősség.
Amikor távozunk a klinikáról, Natasa újra a szájába kapja a pórázát, kihúzza magát, és peckes léptekkel indul hazafelé. Hogy mikor visz engem ő orvoshoz, én nem tudom…