Nem kell piacosítani a felsőoktatást

Pártos tudomány a politikai gazdaságtan – tanították nekünk az egyetemen még a szocialista rendszerben. Azért pártos, mert szükségképpen osztályérdekeket szolgál: a nyugati, úgynevezett „közgazdaságtan” a tőkésosztály érdekeit, a marxista politikai gazdaságtan pedig a munkásosztály érdekekeit. De ez utóbbi – mily szerencse – egybeesik a fejlődés főirányával, s ezért a szocialista gazdaságtan az egyedüli objektív tudomány.
Elnézést kell kérnem az olvasótól, hogy ilyen sületlenségekkel traktálom, de mindez annak kapcsán merült fel bennem, hogy már többedszer szembesültem a liberális közgazdászok fundamentalista álláspontjával, amely szerint a történelmi fejlődés fő célja minél piacosabbá tenni a társadalmakat. Aki nem ismeri fel a piacgazdaság mindenhatóságát, páratlan hatékonyságát és univerzális jellegét, az a fejlődés kerékkötője, ezért a közgazdaság-tudomány joggal közösíti ki. Írják ezt annak tudatában, hogy könyvtárakat lehet megtölteni azokkal a tudományos munkákkal, amelyek a piaci hibákról szólnak, és az állami beavatkozás szükségességét bizonyítják. De hát – ezt is a múltból tudjuk – vannak aktuális és kevésbé aktuális igazságok.
Az oktatás tekintetében hosszú időn keresztül konszenzus volt a közgazdászszakmában, hogy ez egy olyan speciális terület, amelyet nem célszerű piacosítani, hanem működtetését állami kézbe kell helyezni. Néhány éve azonban egyre hangosabbá váltak azok a hangok, amelyek a magánosítás lehetőségeit taglalták, különösen a felsőoktatás területén. Az egyik szempont, amelyet felvetettek a piac hívei, a társadalmi igazságosság. Nem méltányos ugyanis az adófizetők pénzéből finanszírozni a fiatalok felsőfokú képzését, hiszen ők ennek révén előnyös helyzetbe jutnak, az átlagnál magasabb jövedelmet fognak realizálni. Miért fizessen a szegény egyedülálló vagy idős ember a fiatalok egyetemi taníttatásáért, ha ebből neki semmilyen haszna nincs?
A pályaválasztó fiatal számára – ha elfogadjuk a teljesen racionális viselkedést – a következő kérdés merül fel: vajon megéri-e számomra 3–5 éven keresztül bizonyos nagyságú tandíjat befizetni, cserébe a diploma által biztosított életpálya jövedelemért? A kalkulációt azonban jelentősen nehezíti, hogy míg a költségoldal elég pontosan meghatározható, addig a várható bevétel igen bizonytalan. Hiszen ki garantálja azt, hogy például a ma divatos médiakommunikáció vagy a turizmus szak öt, tíz, huszonöt év múlva is jó elhelyezkedést és magas fizetést biztosít? A bizonytalan jövőbeli bevételek és elhelyezkedési kilátások mellett a kevésbé tehetős diákokat a tandíj elbátortalanítja, s nem fogják az egyetemi továbbtanulást választani. A szilárd anyagi háttérrel rendelkező fiatal nem kényszerül ilyen mérlegelésre, ő mindenképpen a továbbtanulás mellett fog dönteni. Könnyen belátható, hogy ha a képességek eloszlása nem esik egybe a jövedelmi helyzetek szóródásával, akkor a tandíjon alapuló szelektálás nem lesz optimális.
Az előbbiekben azt feltételeztük, hogy a diploma megszerzéséből származó előnyök kizárólag az egyénnél jelentkeznek. Ez azonban nem így van: az új (endogén) növekedési elmélet meggyőzően bizonyította, hogy a gazdasági növekedés meghatározó forrása a humántőke, a szakképzett munka, a kutatás-fejlesztés és az innovatív tevékenység. Tehát a kiművelt emberfők a társadalom számára többletet jelentenek, közgazdasági fogalmakkal kifejezve: a kiképzett szakemberek társadalmi haszna nagyobb, mint az egyén számára jelentkező haszon. S ha ez így van, akkor semmiképpen sem lehet célravezető az egyéni haszon és a társadalmi költség alapján meghatározni az optimális hallgatólétszámot. Sokkal inkább a társadalmi haszon és költség összevetése lehet a releváns értékelési bázis. A társadalmi haszon azonban nem jelenik meg közvetlenül a piacon, ezért nem hagyatkozhatunk rá. Egyszerűen és röviden megfogalmazva, a tehetséges fiatalok ingyenes oktatása még azok számára sem jelent veszteséget, akiknek nincs gyermekük, mert az általános növekedési potenciál emelkedése minden állampolgár anyagi helyzetét javítja. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a diplomás majd többet keres, és ezért több adót is fog fizetni, hanem arról, hogy a nagyobb növekedési ütem miatt mindenki nagyobb szeletet kaphat a dinamikusan növekvő társadalmi tortából.
Kedvelt ellenérv az ingyenes oktatással szemben a tömeges igénybevétel és az alacsony szolgáltatási színvonal. Ez utóbbival kapcsolatban az előző tíz év tapasztalata elég nyilvánvalóvá tette az érvelés hibás voltát. A fizetős képzésben nemhogy nem volt magasabb az oktatás színvonala Magyarországon, hanem egyenesen alacsonyabb volt. Ugyanis a szükséges ismeretek és a képességek hiányában a térítésmentes állami képzésből kiszorultak a fizetős képzésben próbáltak meg vigasztalódni. Persze csak azok a diákok, akik jól el voltak engedve otthonról anyagiakkal. S itt egy olyan mentalitás alakult ki, hogy a „pénzemért tessék nekem diplomát adni”. Tehát nem képzési lehetőséget, hanem diplomát akar vásárolni a fizetős kliens, s elvárja, hogy neki minél kevesebb erőfeszítést kelljen tenni a képzés során. Sajnos ez a mentalitás már átterjedt az állami képzésre is, ahol a fejpénz miatt verseny indult a hallgatókért, s az intézmények versenyeznek, ki tud könnyebben teljesíthető képzést ajánlani. A diáktoborzó reklámokban úgy hirdetik magukat egyes képzési szakok, hogy gyere hozzánk, nálunk garantáltan nincs matematika a képzésben. Azon azonban már nemigen gondolkodnak el az illetékesek, hogy a magas szintű természettudományi ismeretek nélkül hogyan teremthető meg az ország saját bázisú – nem a külföldi tőke által ideiglenesen itt állomásozó – versenyképessége. S még lehetne folytatni a szakmai érveket (aszimmetrikus információk, monopolhelyzetek stb.) arra vonatkozóan, hogy miért nem hatékony a piac bekapcsolása a felsőoktatásba. S vajon ezeket nem tudják a vehemensen vitázó liberális közgazdászok? Tudják, csak az ideológiájuk foglyai: továbbra is pártos módon kezelik a közgazdaságtant. Mert ha minden jó forrása a piac, és a történelmi fejlődés elkerülhetetlenül halad a minél kevesebb állam és több piac felé, akkor a harcos élcsapatnak minden módon elő kell segíteni az objektív folyamatok mind hamarabb érvényre jutását. Még akkor is, ha ebből rövid távon komoly károk származnak, s ha a társadalom ennek ellenáll. Ha valakinek ezek után ez a magatartás ismerősnek tűnik a bolsevik messianizmus negyven évvel ezelőtti gyakorlatából, az nem a véletlen műve.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár