A PoLíSz című folyóirat legfrissebb számában jelent meg a huszonöt kötetes olasz irodalomtörténész tanulmánya Fejes Endréről. Folytatja azt a deheroizáló, nosztalgiaellenes tevékenységet, amelynek legutóbbi manifesztuma a tavalyi Antiretró s az idei Kultusz, vita, feledés című kötet. Nem tipikus, hogy itt és most egy egyetemi habilitált professzor hajlandó a szórakoztató irodalom, a gyermek- és ifjúsági irodalom vitathatatlan értékelésével is foglalkozni.
– Abban a világban, amelyben máig nem sikerült kilépnünk az államszocializmus hamis tekintélyelvűségéből – s még az sem nyilvánvaló, hogy az írót, de még az irodalomtörténészt is a művei, első sorban a kötetei minősítik –, rangon aluli dolog a mai hamis bálványok dicsőítése helyett árnyaltan szembenézni az irodalomértékelés konkrét gondjaival. Ezek közé tartozik: vajon miért lett Fejes Endre egyetlen regénynyel, a Rozsdatemetővel a hatvanas évek írósztárja, később vitatott képviselője, végül elfeledett író. Fejes Endre kirívó magyar példája annak hogyan valósul meg hazánkban a kultusz, vita, feledés szentháromsága.
– Olyannyira működik a hatás-ellenhatás el és az inga, hogy a nemrégiben elhunyt Balassa Péter a magyar irodalomtörténet szégyenének nevezte a Rozsdatemetőt. A megbízható értékítéletű, kiváló kritikus, Ablonczy László már-már publikációképtelennek ítélte nevezte Fejes elbeszéléseit.
– Ez egyenesen következik abból, hogy Fejest túl korán kanonizálták nagy íróvá. Mert tisztázzunk valamit: arról szó sincs, hogy jelentéktelen író lenne, akit nem kell tudomásul venni. Tény, hogy túl gyorsan kiáltották ki a Rozsdatemetőt remekműnek, annyira gyorsan és elsietetten vonult be még a középiskolai irodalomoktatásba is, hogy szükségképpen lendült vissza az inga..
– Ön úgyannyira nem rosszindulatú Fejessel, hogy megtalálta az életmű ma is maradéktalanul aktuálisnak, értékesnek ítélhető darabját.
– Fejes Endre Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című társadalmi és lélektani krimije kiállta az időpróbáját, mi több, ma időszerűbbnek hat némely mozzanatában, mint a megírásának idején. A külföld előtt való hajbókolás, a szervilizmus neoreneszánszát éljük. Kritikátlanul, önbecsülésünket feladva ájulunk el a gazdag külföldi előtt. E magatartás gyökerei még csak nem is a kései Kádár-korba nyúlnak vissza, hanem a hatvanas évekbe, amelyet sokan ma is tévesen virágkornak vélnek. Ekkor a hivatalosság kígyót-békát kiáltott a kapitalizmusra, s tetteikben már akkor hatalmas nyelvcsapásokkal hódoltak a kapitalista világnak. Ez a kettősség uralta a hétköznapi életünket is. Átlagos, átlagon felüli emberek vágyainak netovábbja, álmainak csimborasszója volt, hogy külszolgálatban, feleségként, disszidensként elhagyhassák ideiglenesen-véglegesen a hazájukat. E felfokozott Nyugat-imádás és Nyugat-majmolás korában természetesen játszódhatott le az a Szőllősi- ügyként hírhedtté vált hatvanas évekbeli bűneset, amely a Fejes-regény konkrét ihletője volt.
– Mai, negyvenen aluli olvasóink viszont aligha emlékezhetnek rá, úgyhogy elevenítsük föl.
– A valóságban is, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című regényben is az történt, hogy egy betanítottmunkás-fiú kiadta magát görög diplomatának, aki csak havonta egyszer, fizetésnap után bukkan föl Budapesten, azt állítván, egyébként külszolgálatban dolgozik. Valójában a jövedelméből egyetlenegyszer engedhette meg, hogy előkelő vendéglőkben, tört magyarsággal szédítette a lányokat, akik közül tanult, okos emberek, mi több, a lányok szülei is bedőltek a fiú kerékbe tört, hablatyoló beszédének, s annak, hogy havonta egyszer luxushelyeken szórta a pénzt, fejedelmi borravalókat adott. Amikor lebukott, s egy lány megfenyegette, hogy tönkreteszi, börtönbe juttatja, a fiú meggyilkolta a nőt, az egyetlent, akibe – a regény szerint legalábbis – őszintén beleszeretett. Fejes megtalálta a történet robbanékony pontjait, az elvágyódást a valóságból – nyugat felé. Másrészt a szerepjátszó embertípust. A nem hiteles embert, aki úgy próbál érvényesülni, hogy tőle idegen bőrbe búvik, két-három számmal nagyobb kabátot ölt fel. Ma már azt is észrevesszük, hogy Fejes jól mutatta meg a kommunizmus paradoxonát. Egy munkásfiú a Nyugat-ellenes munkáshatalom államában, a proletárdiktatúrában csak úgy tudott (volna) érvényesülni, hogy megtagadta munkás voltát, és nyugati diplomatának adta ki magát.
– Magyarán, Fejes Endre nem nagy, nem is dilettáns, hanem „csak” jó író…
– A könyve abból a szempontból már-már revelációsan érdekes, s talán arra is lehetséges példa, hogy nem csak végletekben kellene a magyar irodalmat megítélni. A viták arra is szolgálhatnak, hogy árnyaltan, kritikus képet rajzoljunk, s meg tudjunk menteni bizonyos értékeket. Azt gondolom, Fejes Endrében van mit fölfedeznünk, s könnyen meglelhet, hogy más, hamar túlértékelt, majd hamar elfeledett klasszikussal is ez a helyzet. Thurzó Gábor A szent című regénye is hasonló sorssal volt megáldva-megverve, mint a Rozsdatemető, érdemes lenne róla vitát nyitni újra. Azt gondolom, nagyon széles lyukú az a rosta, amellyel ma felednénk akár értékes műveket is. Ami még nagyobb baj, kimondottan gyönge írókat az egekbe meneszt a kánon. Vigyázzunk, mert a ma ünnepelt sztárjait holnap még jobban elfelejtik, mint Fejest. A nagy kérdés csak az, hogy e kanonizáltak életművében találunk e egyetlen olyan írást, mint a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem. Az a gyanúm, hogy nem.
origo.hu
Menczer Tamás: A következő 3 évben átlagosan 12 százalékkal nő a minimálbér - videó
