A cselekvésben fontos a sorrend

Számunkra felülmúlhatatlan kincs a magyar anyanyelv, ha tudunk róla, ha nem. Az elmúlt század történelemformáló nagy tudósai, Teller Ede, Wigner Jenő és még sokan mások boldognak vallották magukat azért, hogy a magyart anyanyelvként tanulhatták. A magyar mondatban a szórend szabad. Ez különleges lehetőséget biztosít: mert azt mondhatom előbb, amit akarok, azt például, amit fontosnak tartok. A szórend szabadsága ezt lehetővé teszi. A gondolkodásban nyugodtan előre vehetem azt, amit akarok (mert például azt fontosnak tartom), ez nekem százszázalékos belügyem. De vigyázat: ez már nem igaz a cselekvésre, mert az már nem belügy, az már közügy, vagy közügy lehet. Annak bemutatására, hogy a cselekvésben milyen fontos lehet a sorrend, elrettentő példaként, három esetet idézek.
Első példa. Az oktatási minisztérium évekkel ezelőtt az egyik bizottságának azt a feladatot adta, hogy vizsgálja meg az első osztályba lépő hatéves gyerekek tudásszintjét az ábécé betűinek a tekintetében. Hisz van olyan gyerek, aki betűt még alig látott, de van olyan is, aki folyékonyan olvas, sőt még ír is. Még olyan ötéves kislányt is láttam, aki fejjel lefelé írt, mert az asztal túloldalán ülő hatéves bátyjától tanulta meg a betűvetés tudományát. A bizottság február hónapban elvégezte a felmérést, és benyújtotta a jelentését. Arra a kérdésemre, hogy miért februárban, miért nem szeptember elején folytatták a felmérést, azt a választ kaptam, hogy szeptemberben még nem volt megnyitva az a számla, amelyről a tiszteletdíj felvehető lett volna.
Februárban a gyerekek legjava viszont már vígan írt és olvasott, sőt a legtöbbje még énekelt is. Hogy lehet megtudni tőlük most februárban, hogy mit tudtak tavaly szeptemberben?
Második példa. A tanulás és a tanítás az egyik legfontosabb fajtája az emberi cselekvésnek. Ezért az iskolának igen sok válfaja fejlődött ki, kezdve a sivatagi iskolától, ahol a simára söpört homokban, pálcával róják a betűket, a magyar elit óvodáig, ahol kakaóbiztos digitális táblára írnának palavesszővel, ha kapható lenne. Az első világháború után szétszaggatott Magyarországot Klebelsberg Kunó tanyasi és falusi iskolák százainak építésével mentette meg a pusztulástól. (Ma ezeket az iskolákat verik szét!) A neoliberálisok is tudják, hogy a tanügy az, ami igazán fontos, ami meghatározza a jövőt. Ezért ragaszkodtak foggal-körömmel a tanügyi tárcához és mindenhez, ami az iskolával kapcsolatos. Maximális káoszt idéztek elő. Egymás ellen uszítják a tanárt, a tanulót és a szülőt. Közben a szent szabadság nevében „szabaddá” teszik az oktatást, azaz mindent szabad oktatni és az ellenkezőjét is, tetszőleges sorrendben és időnként megfordítva. A szerencsétlen, még tudatlan tanulóra bízzák a választás jogát. Ő döntse el, hogy mit és milyen sorrendben tanuljon, holott még azt sem tudja a szegény ártatlan gyerek, hogy miről van szó, hogy egyáltalán mi között lehet választani. Az egyetemeken és a főiskolákon a neoliberális kreditrendszerrel sikerült szétdúlni az értelmes képzés szinte minden feltételét. Pedig minden iskolának és minden tanítónak legfontosabb gondja volt és marad, hogy mit és milyen sorrendben tanítson.
Harmadik példa. Kiderült, hogy az egyik párt vezetőségválasztó gyűlésén több cédulát dobtak az urnába, mint ahányan jelen voltak a teremben. Ezt előbb titokban tartották, de később mégiscsak kiderült, és nagy balhé támadt. Hogy a csorbát kiköszörüljék, elhatározták, hogy új választást rendeznek. De mivel sok megbeszélnivalójuk és döntenivalójuk volt, úgy határoztak, hogy két gyűlést is szerveznek. Minden normális ember azt mondta volna, hogy előbb válasszunk új vezetőséget úgy, hogy a csalás vádjával többé ne lehessen illetni a mi vezetőségünket, azután majd megtartjuk a második gyűlést, és ott döntünk a fontos dolgokról, immáron a szeplőtelen vezetés intenciója szerint. Nem így határoztak, hanem fordítva. Hosszú időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam az elfogadott sorrend okát. Nem sikerült. Nyájas olvasó, ha önnek sikerült, akkor tudassa velem is, mert lehet, hogy ezen a sorrenden múlik az ország sorsa.

A szerző akadémikus