Koalíciós kormányzat és kormánypárti ellenzék

A politológiában mindaddig merőben teoretikus tételnek számított Magyarországon a koalíciós kormány (kormánykoalíció) és a koalíciós kormányzat megkülönböztetése, amíg az SZDSZ ki nem lépett a kormányból, és deklarálta „konstruktív ellenzéki” mivoltát. Gyurcsány Ferenc és Kóka János megnyilatkozásaiból az derül ki, hogy az SZDSZ ellenzéki szerepe igencsak kétséges, mert a szabad demokraták elkötelezték magukat a Gyurcsány-kormány hatalomban tartása mellett. A koalíciós kormányzat fogalma kifejezetten olyan helyzet fogalmi megragadására alkalmas, amikor egy párt nincs kormányon, miniszteri és államtitkári posztokat nem birtokol, de parlamenti támogatást nyújt a kormánynak a hatalomban maradásra.
Parlamentáris rendszerekben eleve nem szűkíthetjük le a kormányzás fogalmát a kormány tevékenységére, mert a kormányzás fajsúlyos eleme a törvénykezés. A kormányok törvényekkel (is) kormányoznak, de törvényeket csak a parlament alkothat. A kormányzásnak ezért része a kormány törvényjavaslatainak és a kormánypárti képviselők elképzeléseinek egybehangolása (egyeztetések), a képviselők bizalmának és támogatásának megszerzése, és általában a parlamenti többség biztosítása. A köztévé Krizsó Szilvia vezette műsorában Gyurcsány Ferencnek igaza volt abban, hogy a kormányzás nem merül ki a törvényalkotásban, mert a miniszteri és kormányrendeletek megalkotása, valamint a kormányzati intézmények (pl. a rendőrség) irányítása is kormányzás. A kormányfő azonban ezzel csak bagatellizálni akarta annak súlyát, hogy az általa említett tevékenységek elemi feltétele a parlamenti többség bizalmának elnyerése és fenntartása, amely jelen esetben az SZDSZ hatalmi támogatása nélkül nem megy. Az SZDSZ nem egyszerűen kívülről támogatja a kormányt, hiszen elfoglalt pozíciója szerint a koalíciós határokon belül maradt.
A „koalíciós kormányzat” fogalma akkor használható, amikor egy párt ugyan nem vesz részt a kormány munkájában, de a parlamentben szavazatával támogatja a kormánypártot, és az ilyen együttműködés a kormánypárttal és a kormánnyal való szervezett politikai egyeztetésen alapul. Azok után, hogy az SZDSZ felmondta a koalíciót, és deklarálta, hogy „konstruktív ellenzéki” pártként fog működni, Kóka János ennek megfelelően jelentette be, hogy nem törekednek a kormány megbuktatására, és mindkét fél kinyilvánította, hogy rendszeresen egyeztetnek a kölcsönösen elfogadható törvényjavaslatokról. A kormány leszavazása és a kormánybukás elkerülése érdekében a kormány és az MSZP tehát az „ellenzéki” SZDSZ közreműködésével szűri meg javaslatait. Ahogy tették volt a közös kormányzás idején is! – szólta el magát a kormányfő a köztévében. Ez a hatalompolitikai technika alapjaiban rengeti meg az SZDSZ ellenzékiségét. A szervezett egyeztetésnek éppen az a célja, hogy az ellenzéki szerepet játszó (szavakban bíráló) SZDSZ bizonyíthassa konstruktivitását (igennel szavazását). Az SZDSZ ezért a koalíciós kormányzat részének, tehát nem ellenzéki pártnak tekinthető, s legfeljebb a kormánypárti párt vagy a lojális ellenzék fogalmaival definiálható.
Mert hát miért is lenne ellenzéki az a párt, amely politikai stratégiáját és parlamenti taktikáját éppen hogy a kormány hatalomban tartására építi fel? Miért is lenne ellenzéki, ha a kormányfő árulkodó szavai szerint a továbbiakban a kormányon kívüli SZDSZ-szel ugyanúgy (!) fogják tisztázni, hogy mit hajlandók megszavazni a szabad demokraták, mint ahogy az korábban a kormányban történt?
A kommunista hatalomátvétel előtti magyar parlamentáris hagyományból is ismert az a – koalíciós kormányzat fogalmán már kívül eső – helyzet, ha egy párt hajlandó támogatni a kormányt, akár ki is nyilvánítva kormánypárti (kormánnyal rokonszenvező) jellegét, de közte és a kormánypártok nincs szervezett együttműködés. A koalícióban részt nem vevő kormánypárti pártok a kormánypártokkal való közös politikai értékek, eszmék, nézetek, ideológiák vagy a kormányzati célkitűzéssel való egyetértés miatt nyíltan is vállalják a kormánypártiság címkéjét.
Karakterében igen hasonló a kormánypárti párthoz a lojális ellenzék, amely már ellenzékinek mondja magát, és amelyet a köznyelvben frappánsan őfelsége ellenzékének is neveznek. (Szerető Szabolcs a Magyar Nemzet 2004. szeptember 27-i számában közérthetően tapintott rá a lényegre: ilyen ellenzékről álmodik a hatalom.) A lojális ellenzék ellenzéknek titulálhatja magát, mert képes a kormánynak nemet mondani, de hatalmi számításból lojális a hatalomhoz, mert arra játszik, hogy be- vagy visszavegyék a koalícióba, vagy kulisszák mögötti érdek-összefonódások tántorítják el a tényleges és következetes ellenzékiségtől, ezért alapvető érdeke a kormánypártok hatalomban tartása.
Az ellenzékiséggel kapcsolatos viták elengedhetetlen adaléka az, ahogy 1998-ban, az Orbán-kormány idején az akkor ellenzéki SZDSZ és MSZP kétségbe vonta az Orbán-kormány kívülről támogatását deklaráló MIÉP ellenzékiségét, és követelték, hogy a köztévé és közrádió kuratóriumi elnökségeibe a MIÉP ne az ellenzéki pártoknak, hanem a kormánypártoknak járó helyekre delegáljon kurátorokat. A vitára az Alkotmánybíróság tett pontot azzal, hogy a MIÉP közjogi értelemben ellenzéki párt, pusztán azért, mert nem képviselteti magát a kormányban. Az SZDSZ és az MSZP ellenben arra alapozta álláspontját, hogy egy ellenzéki pártnak elleneznie, s nem támogatnia kell egy kormányt, ezért – érveltek – a MIÉP nem ellenzéki, hanem kormánypárt. Az ellenzést illetően a baloldalnak igaza volt, a közjogi következményeket illetően viszont nem. De rögtön adódik a kérdés: akkori álláspontja szerint most hogyan definiálná magát az SZDSZ, ha felvetődne a kérdés, hogy kurátorait ellenzéki vagy kormánypárti delegáltakként könyveljék-e el? Biztosra veszem, hogy azt mondanák, hogy ellenzéknek járó kurátori helyekből kell részesedniük. De akkor mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy az ellenzéki SZDSZ nemcsak hogy nem akarja megbuktatni a kormányt, hanem a kormánnyal és kormánypárttal szervezetten együttműködve kész biztosítani a kormány parlamenti többségét? A politikai kollaboráció ugyanis nehezen értelmezhető a konstruktív ellenzékiséggel vagy az ellenzéki konstruktivitással.
A kollaboráció (segédkezés a hatalom fenntartásában) és a konstruktivitás között az az elemi különbség, hogy bár egy konstruktív ellenzék nem akarja mindenáron megbuktatni a kormányt, továbbá mer és képes egyetérteni és együtt szavazni vele, a kormány hatalmon tartása egyáltalán nem célja. Gyurcsány Ferenc nagyon is jó okkal kerülte a bizalmi szavazást, mert Kóka Jánoséknak egy bizalmi szavazáson színt kellene vallaniuk. Ha ellenzékiként nemmel szavaznának, Gyurcsány megbukik, ha konstruktívként igennel voksolnak, akkor maximális jóindulattal sem lehet őket ellenzékinek tekinteni. Mert egy mégoly konstruktív ellenzéki párt is azt mondaná, hogy a kormány, amelynek ő az ellenzéke, saját magát hozta válságos helyzetbe, azért másszon ki belőle, ahogy tud, de mi – ellenzékiek – ebben nem asszisztálunk neki. A jelen pillanatban össze is lehet hasonlítani a kormányoldalon eddig eminens tanulóként kezelt, mert konstruktív ellenzéki MDF és az SZDSZ hozzáállását: Herényi Károly bizalmi szavazást javasolt a kormányfőnek, amin az MDF minden bizonnyal nemmel szavazott volna.
Az SZDSZ identitászavarát csak fokozhatja, ha tartjuk magunkat Kovács László volt szocialista pártelnök érveléséhez, aki 2001 őszén nyílt levélben szólította fel Orbán Viktor kormányfőt arra, hogy tartózkodjon a törvényalkotástól, mert – magyarázta – azzal, hogy a kisgazdák egyszer nemmel szavaztak, az Orbán-kormány kisebbségi kormánnyá vált. Ha ez ilyen egyszerű lenne, ahogy azt az akkor ellenzéki pártelnök elképzelte, az SZDSZ helyzetét is igen megkönnyítené, ha törvénykezési megálljra ösztökélné a kormányfőt. Csakhogy így a Gyurcsány-kormány ügyvezető kormánnyá válna, ami előszobája lenne az előre hozott választásoknak, mert még egy kisebbségi kormány sem működhet törvénykezés nélkül.

A szerző politológus