A bolognai kétszintes rendszer nem megoldás

A hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországán még csak politikai gazdaságtant vagy tudományos szocializmust lehetett tanulni, politológiát nem. Az újságolvasó nem ismerte a közbeszéd tematizálásának elméletét, csak a gyakorlatát. Nyári időszakban rendszeresen felbukkant az egyetemi felvételekhez kapcsolódó visszaélések botránya, kiegészítve a közép- és általános iskolai tanárok ajándékainak szélsőséges példáival. Kellően felháborodtunk, noha tudtuk, a tanárokat rosszul fizetik, s a megvesztegetés hozzátartozik a Kádár-rendszer működéséhez. Tudtuk, hogy fontos hatósági engedélyeket kenőpénz nélkül nem lehet szerezni, kellő összeggel viszont minden elérhető. Tudtuk, a központi irányítás alatt működő állami vállalatok, gazdaságok, téeszek, intézmények is ajándékokkal (valamint tanulmányok, szakvélemények rendelésével) segítették elő a felettes szervek kedvező döntéseit. Nem csupán az orvosi hálapénzzel találkoztunk, de nem kerülhették el figyelmünket a jogászok körében (értelemszerűen a bűnözéshez is kapcsolódva) keletkezett kiemelkedő jövedelmek sem.
Azt viszont nem tudtuk, hol a határ a felvételről döntők megvesztegetése és aközött, hogy úgy véltük vagy tapasztaltuk: gyermekeinket a középiskola nem készítette fel kellő mértékben egyetemi tanulmányaikra, ezért különórákra van szükségük. Noha a felvételi előkészítő virágzó üzletággá fejlődött, e kérdést a médiumok legfeljebb érintették, de nem tematizálták. Még kevésbé azt, hogy a lakosság ugyan sokat költött eredménytelen nyelvtanfolyamokra és nyelvórákra, Kádár János Magyarországán mégis megdöbbentően kevesen tudtak idegen nyelveket. E hiány valós okát elfedte a kötelező orosztanítás teljes kudarca. A szakemberek már a nyolcvanas években felfigyeltek az oktatási rendszer működési zavaraira, de annak okait eltérően ítélték meg. A legerőszakosabb irányzat a megoldást az egyetemi kötöttségek feloldásától várta, s mára eljutott a tudás számonkérésének elvetéséig. Az ebből fakadó gondok sem feledtethetik azonban a köz- és felsőoktatás korábbi hiányosságait. Pedig, ahogy a gazdaságpolitikus Matolcsy György írja: „A gazdaság legfontosabb forrása az oktatás minősége, és minél fejlettebb az állam, ez annál lényegesebb. (…) Az oktatási rendszerbe történő beruházás tehát a gazdag nemzetek sikerének igazi titka.”
Hazánkban a magántulajdon kisajátítása – a bankok államosításától a földbirtok erőszakos kollektivizálásáig, a kisiparosok, kiskereskedők kifosztásáig – úgy ment végbe, hogy gyökeresen átalakította az alapvető értékrendet, benne a tulajdon és tulajdonos fogalmát. Az ingyenes villahasználat, a lakáskiutalás, az üdülés, a nómenklatúra különleges üzletei a hatalomtól függő juttatásként élnek a köztudatban. Minderről az állam nevében a felülről kiválasztott vezetők rendelkeztek. Az „adható, kapható, elvehető” tulajdon a nép tudatában soha nem kapcsolódott a köz fogalmához: a kiválasztottak sajátjukként használhatták, tehát az alattvalók is szabad prédának tekintették. Akik itt éltünk, évtizedeken keresztül megszoktuk, hogy mindaz, ami nem az enyém, az senkié. Nem tartozom érte felelősséggel, viszont azt veszek el, amit tudok. Saját céljaimra használhatom a munkahelyem eszközeit: a szerszámoktól a hivatali telefonig, a gépektől a terményekig. Az, amit máig a piac hazai bevezetésének tekintünk, ugyancsak félrevezető volt, hiszen a háztáji sikere (sok munka mellett) a köz- és egyéni tulajdon közti határok hiányára épült, akárcsak a melléküzemág és a gyárakban a fusi. Hozzászoktunk, hogy sikereinkben kapcsolatainknak és alkalmazkodóképességünknek nagyobb szerepe van a nehezen megszerezhető tudásnál.
Hozzászoktunk és hozzászoktattuk gyerekeinket, hogy mást kell mondani (gondolni) otthon és az iskolában; amiből következik, hogy mindaz, amit nekünk mondanak, hazugság, de legalábbis kétséges. Ezzel nem csupán tanítóink, tanáraink személyes hitelét romboltuk, de az általuk tanítottak érvényességét – az elsajátítható tudást – is megkérdőjeleztük. A termelésben dolgozókat jobban fizették, többre becsülték a nem termelő szféra alkalmazottainál, ami a tanítói-tanári pálya tekintélyét történelmi mélypontra juttatta. A párt kiválasztottjainak kedvezményei általánossá tették a „nem vagyok megfizetve” érzését, amit a kisebb jövedelmű rétegek azzal ellensúlyoztak, hogy lenézték a szellemi felkészülést feltételező pályákon dolgozókat. A belső karhatalom működésével közvetlenül nem mindenki találkozott, de a besúgórendszer megfélemlítető szelleme mindenkire hatott. Szoros magánvilágunkon kívül 1990-ig nem volt olyan eleme az életünknek, ami ne a pártvéleménytől függött volna: tanulásunk, jövedelmünk, beosztásunk, érvényesülésünk, útlevelünk, gyermekeink továbbtanulása, eredményeink értékelése, nyilvános megszólalásunk lehetősége és így tovább. A világ, amelytől a hatalom különböző sorompókkal zárt el mindenkit, messze eltávolodott attól, amit az itt élők ismerhettek. Új eszmék, új technikák, emberi viszonyok, összefüggések, megélhetési lehetőségek maradtak látókörünkön kívül. Vagy ami még rosszabb, jutottak tudomásunkra eltorzított, meghamisított magyarázatokkal.
A tudományos kutatások eredményei a XX. században létrehozták a tömegtermelés árubőségének a feltételrendszerét, ezzel alapvetően megváltoztak a létfenntartás körülményei. Ennek az eredményei Magyarországon is kényelmesebbé tették az életet, amit a Rákosi- és a Kádár-rendszer saját eredményének tulajdonított. A hiányokat viszont – sunyi és összekacsintó módon – a szovjet birodalomhoz tartozás következményeként állította be, amit szívesen elhittünk, hiszen tapasztaltuk a függő viszonyt. Saját felelősségünket sikerült rajtunk kívüli tényezőkre áthárítani. A kiváltságokra alapozott rendszer nem lehetett képes a felgyorsult technológiaváltások követésére. Innovációs elmaradottságunknak legfontosabb oka a megfelelő szakemberek hiánya. A fejlett világ sikerei nem csupán más gazdasági feltételek, hanem a miénktől alapvetően eltérő szemlélet réven jöttek létre. Tudományos kutatóink kiemelkedő eredményei elfedik a felsőoktatásba lépők jelentős részének fogyatékos felkészültségét, és az iskolarendszert hasznos ismeretek nélkül elhagyók nagy számát.
Az általános műveltségben (különösen a történelmi, irodalmi és művészeti tájékozódásban) a leegyszerűsített marxizmus hamis világmagyarázata torzította a megismerés és tájékozódás minden lehetőségét. Ennek lényeges eleme, hogy (a kettős beszéd szabályainak megfelelően) a hatalom haladást hirdetve minden újabb jelenséget régen érvényüket vesztett megállapítások viszonyrendszerébe rögzített. Könnyen felfogható közhelyeket sulykoltak a nép tudatába, hogy a fárasztó megismerési törekvéseknek elejét vegyék. Az általános műveltségbe a XX. század második felének korszerű gondolkodása és társadalomtudományi eredményei nem épültek be. A nyolcvanas években ugyan sokan eljutottak a fejlett világ országaiba, lenyűgözött irigységgel bámulták a kirakatokat, az itthon hiányzó áruk közül megvették, amit tudtak, de csak az eredményeket látták, a létrehozó teljesítményeket nem. Fogalmuk sem lehetett arról, hogy ez a bőség nem a fusira, a háztájira és a mellékesre épül, hanem az állandó technológiai fejlődés és tudati megújulás képességének az eredménye. A magyar lakosság egyik rétege sem volt felkészülve-felkészítve a gazdasági szerkezetváltáshoz szükséges új munkaigényekre. Az áruhiány gyorsan megszűnt; de az elavult ismeretekkel, szokásokkal, szűkre szabott elképzelésükkel helyüket és szerepüket nem találók itt maradtak – vesztesként, elégedetlenként. Ráadásul a társadalom működéséhez nélkülözhetetlen fogalmaink sokasága üresedett ki.
Ha a jelenlegi miniszterelnöknek hinni lehetne, oktatási programja ezen akkor sem változtatna, mert ahhoz elsősorban nem segédeszközökre van szükség, hanem a köz- és felsőoktatás színvonalcsökkenésének megállítására. Ezzel ma csak a lelkes, magukra hagyott tanítók és tanárok igyekeznek szembeszállni. A feladat azonban meghaladja személyes lehetőségeiket, s túl a kormányzati ciklus határán, szükség lenne a kor megváltozott követelményei szerint képzett tanárokra. Ez a tanulmányi idő rövidítésével semmiképpen, de a bolognai kétszintes rendszerben sem valósítható meg. Ha viszont szembenéznénk – legalább – a tanárképzés átalakításának szakmailag kidolgozható feladatával, hosszú távú eredményeit semmilyen globális hatalom nem vehetné el tőlünk.

A szerző egyetemi tanár