Az az ember

Forró nyári napon, 1958. június 15-én 19 órakor a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa Vida Ferenc vezetésével ítéletet hirdetett Nagy Imre és társai ügyében. Az elítélteket azonnal felszólították a kegyelmi kérvény benyújtására, amelyet még aznap este 11 órakor elutasítottak. Az ítéleteket másnap hajnali öt órakor hajtották végre. A legújabb kori magyar történelem kirívó jogsértésének dokumentumait ötven évvel később sikerült feltárnia és a kutatók számára digitális formában hozzáférhetővé tennie a Magyar Országos Levéltárnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának.

Nagy politikai performance

Az 1995-ben létrejött Nyílt Társadalom Archívumot (Open Society Archives – OSA) hiába keressük Magyarország levéltárainak név- és címjegyzékében: bár a Szabad Európa Rádió és a Szabadság Rádió Kutatóintézetének egykori archívumából és dokumentumaiból létrejött gyűjtemény saját közlésük szerint a Közép-európai Egyetem társintézménye, nem nyilvános magánlevéltár és nem is felsőoktatási intézmény levéltára. A hazai levéltári törvény értelmében voltaképpen nem is létezik. Pedig mégis, hiszen működik, szakmai gyakorlatot szervez, vagy éppen nagy médiakampánnyal kísért rendezvényekkel hívja föl magára a figyelmet. Ami azonban nincs, arra a hatályos jogszabályok – például az adatvédelmi törvény – sem vonatkoznak; ami nincs, az nem vonható felelősségre. Más kérdés, hogy ami nincs, az nyilván politikai és médiakampányt sem folytathat. Márpedig az OSA a közelmúltban kitartóan harcolt azért, hogy megkapja a Magyar Országos Levéltár (MOL) és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) tulajdonát képező hanganyag jelentős költségen digitalizált változatát. Céljait sem rejtette véka alá: a hangfelvételt többnapos performance-on kívánta bemutatni az érdeklődőknek, lényegében fittyet hányva a magyar adatvédelmi törvényre. Vitatható, mennyire méltó az áldozatok emlékéhez a Centrális Galériában szervezett performance, amely óhatatlanul azt a hamis képet sugallta, amelyet a szervezők meg is fogalmaztak: nincsenek hősök és árulók. Ha ez a vélemény általánossá válik, akkor, bár nem hangzott a Magyar Országos Levéltár részéről az az érvelés, hogy a magyar társadalom még nem érett meg a per hangzóanyagának ilyen jellegű bemutatására, érdemes elgondolkodni azon, vajon csakugyan nem erről van-e szó. Érthető, hogy a MOL, amíg lehetett, ellenállt a tervezett törvénysértésnek.
Hogy pontosan mi történt a háttérben, nem tudhatjuk, de következtethetünk rá. 2008. május 28-án délelőtt a MOL közleményben utasította el az OSA nagy médiafelhajtással megtámogatott követelését: „A Magyar Országos Levéltárnak nem lehet jogi alapja arra, hogy a Nagy Imre-per hanganyagát átadja, és azt nyilvános bemutatón teljes terjedelmében lejátssza a Nyílt Társadalom Levéltára és az 1956-os Intézet.” Az érvelést Majtényi László adatvédelmi ombudsman egy 1996-os állásfoglalásával is alátámasztották, amely mellett most meglehetősen furcsán fest Szabó Máténak, az állampolgári jogok biztosának 2008. június 11-i véleménye: „a történelmi távlat miatt a felvételek közzététele nem sérti aránytalanul a személyes adatok védelméhez fűződő jogot”. Csakhogy a vonatkozó levéltári törvény 24. paragrafusa ennél egyértelműbben fogalmaz: nem történelmi távlatról, hanem az érintettek halála után eltelt harminc esztendőről szól. Ez pedig nem minden esetben telt még le. A főigazgató, akinek mandátuma május 31-ig szólt, május 28-án délután két órakor találkozott Hiller István oktatási és kulturális miniszterrel. A találkozó után, május 30-án a MOL főigazgatója közölte, hogy a levéltári törvény értelmében egy tudományos kutató kérésére ki kell adniuk a hangfelvételt, de a másolatért pénzt kérnek. Az összeg megállapításához a Magyar Rádió archívumának nem kereskedelmi célú tarifáját veszik alapul, amelyet időtartam alapján határoznak meg. Ha így történt, az OSA-nak több millió forintot kellett kifizetnie az 52 órás hangfelvételért.
(F. Z.)