Az együttélés parancsa és a minisztériumi rasszizmus

Három ember előzetes letartóztatásban van a kicsiny Pátka településről. A vád szerint – polgárőr létükre – Molotov-koktélokat hajigáltak cigányok lakta házakba. Tűzeset nem volt, emberéletben nem esett kár. A falu vezetői szerint öt-hat összeférhetetlen ember van a cigány lakosok között, akik pokollá tudják tenni a falu életét. Vagyon elleni bűncselekményeken túl mások életét fenyegető viselkedést is tanúsítanak. Nincsenek tekintettel sem az egyenruhára (postásra, rendőrre), sem a rokkant embert megillető kíméletre, sem a kisgyermekek kiszolgáltatott helyzetére. A falu vezetése mindent elkövet a békés együttélés kialakításáért: testületi üléssel, falufórummal; s legutóbb önkormányzati tervezet készült egy „együttélési szabályzatról”, amelyet a cigány és nem cigány lakosok közösen fogadnának el és érvényesítenének.
Ennek ellenére nagy a baj. A jelenlegi helyzethez vezető legutóbbi lépés talán a helyi iskola kényszerű megszüntetése volt. Sajnálatos módon ebben a főszerepet az oktatási tárca játszotta, amikor szegregációval vádolta meg az iskolát – vagyis egyes, be nem illeszkedő gyermekek bőrszín szerinti elkülönítésével. A belső béke felborulását főleg a minisztérium rasszizmusa okozta: nem kellett volna etnikumhoz kötni a nevelési gondokat. De ezt tette, és bemutatta, hogy milyen szerinte az integrált oktatás. Ez azután annyira sikerült, hogy számos szülő kivette a helyi iskolából gyermekét. Így a fennálló finanszírozási kényszerhelyzetben az iskola nem tudott tovább működni. A falu közös szellemiségét fenntartó kulturális és közösségi intézmény megszűnt, a gyermekek szétszórattak. (Az csak hab a tortán, hogy a szülők és gyermekek közti viszályok áttevődtek a buszra, amely beviszi a tanulókat Székesfehérvárra, s ott is immár tényleg „szegregáltan” különböző iskolákba – s ez Pátka szempontjából igazi tragédia.)
Elmondható, hogy a pátkai eset nem egyedi: egy országos betegség tünete. Itt csak a Fejér megyei 7. számú választókerületből említenék meg néhány idetartozó gondot, mert mint e terület országgyűlési képviselője, ezeket ismerem legjobban. Ercsiben már évekkel ezelőtt kénytelenek voltak iskolai őrző-védőket alkalmazni, hogy a gyermekek ne tegyenek kárt egymásban, egymás javaiban. Itt történt meg az is, hogy több rendőr családját megfenyegették helyi, ha úgy tetszik, „kisebbséghez tartozó” bűnözők. Vértesacsán egy cigány személy a közte és egy helyi pék között kialakult nézeteltérés kapcsán a fővárosból hívott autóskonvojjal érkező segítséget, s a „vendégek” szétverték a pékséget és a presszót – számos személyi sérülést okozva. Ítéletről máig sem tud senki. Baracskán a betöréses lopások, többször személy elleni erőszakkal párosulva, olyan mértéket értek el, hogy megyei szintű rendőri intézkedést kértem és kaptam. Mégis, amikor rákérdeztem, hogy a például 2007 decemberében tudomásomra jutott tizenegy konkrét esetben milyen intézkedés történt, kiderült, hogy öt esetben még csak bejelentés sem érkezett. Így ítéli meg a lakosság a korábbi nyomozások eredményeit.
Nagy baj, ha nem vesszük tudomásul azt, amitől az emberek szenvednek. Márpedig a hatalmi politika igencsak hajlamos erre. Panaszkodni tehát kell, de nem elég. Meg kell keresni a kiváltó okokat és erre építeni a helyzet rendezését. Az immár csaknem két évtizedes – demokratikusnak tartott – politikai kultúra legnagyobb bűne a rendszerelemmé vált gyűlöletkeltés, ami öngerjesztő folyamattá válik. Ha ugyanis sikerül az egyes társadalmi csoportokat szembefordítani egymással, akkor esély van arra, hogy az alkalmatlan kormányt nem söpri el a tömegek felháborodása. Az mindennapi tapasztalatunk, hogy milyen mérvű a politikai alkalmazkodás kényszere a közhivatalokban a szakmaiság rovására; de legvilágosabban ezt 2006 ősze mutatta meg, amikor dicséretben részesült a rendőri erők kormánymentő, ám kegyetlen és jogtipró beavatkozása. A szakadatlan gyűlöletkampányt csak erősíti az öncélú erőszaknak, a nyelvi és tettleges durvaságnak a szórakoztató műsorokban elharapódzott istenítése. Oka a helyzetnek, hogy jogállamról egyre inkább csak beszélünk, miközben nekünk már nyíltan megvallották, hogy Magyarországon nem igazságszolgáltatás, hanem csupán jogszolgáltatás van. De még az emberektől ily módon elidegenedett jog követése is lehetetlen, hiszen maga a kormány jár élen a szabályok megszegésében. A kormány esetében a normasértés a szabály. A gazdák földalapú kifizetéseinek, a pályázati kifizetéseknek vagy az áfa-visszafizetéseknek az elmaradása, elhúzódása, csökkentése éppúgy jelzi ezt, mint az egyházi oktatás finanszírozásának törvényellenes megnyirbálása. S mindehhez járul a szociálpolitika csődje: igen nagy számú cigány telep iszonyatos állapota. Ebből fakad a többgenerációs munkanélküliség, amely pedig – könnyen belátható – a bűnözés melegágya. Nem szólván arról, hogy milyen szörnyű indulatokat gerjeszt ez a hátrányos és kilátástalan helyzet annak elszenvedőiben; mindenki iránt, aki jobb helyzetben van.
Az önkormányzatok csekélyke eszközeikkel mindent elkövetnek a helyzet enyhítésére. Esztelen támadásuk helyett így kéne felfogni a monoki kezdeményezést is a közmunkához kötött segélyezésről. Ha valahol olyan intézkedéseken törik a fejüket a vezetők, amelyek az iskolázottságot, a munkakultúrát, a közös sors együttes vállalását kívánják kialakítani az együtt élő helyi társadalomban, akkor ez annak a jele, hogy van még törekvés szenvedő társadalmunkban a feltápászkodására.
Mert az együttélés parancs. Tudták ezt elődeink, akik Szent István szellemében – minden hibájuk ellenére – úgy igyekeztek kormányozni a soknemzetiségű Magyarországot, ahogy a történelmi alkotmányunk kívánta: minden állampolgár és minden népcsoport egyenlősége alapján, a jogok mellé rendelt kötelességekkel és azok kikényszeríthetőségével. Ők tudták, hogy a törvénysértés nem teremt jogalapot; hogy az önkényuralom elfogadhatatlan, s vele szemben a nép rendelkezik az ellenállás jogával is. Ha mi ezt elfelejtettük, és nem akarjuk újraéleszteni, akkor a Kárpát-medence a viszályok földje marad, és elég, ha vigyázó szemünket Koszovó-Rigómezőre vetjük. Pedig szabadon is élhetnénk. Békében.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)