Fecseg a mély

Fecseg a felszín, hallgat a mély – mélázott József Attila a rakodóparton, mert akkor még alapjában véve rendben mentek a dolgok, nem állt a feje tetejére a világ. Fecseg a mély – adta irodalmi interjúkötete címéül sokkal később a fiatalon elhunyt Nagy Atilla Kristóf. Én meg mostanság gyakorta érzem úgy a magyarországi közélet pocsolyájában tapicskolva, hogy – ami a lényeget illeti – még a felszín is hallgat. Hogy mégis kitöltse valami a süket csöndet, parttól partig ér a felszínes fecsegés.
A nyilvánosságról rendezni konferenciasorozatot ilyen körülmények között heroikus erőfeszítés. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és az Értünk Egyesület mégis időről időre nekirugaszkodik: főként Halász Zsuzsa és Balog Zoltán makacs kitartásának köszönhetően immár a harmadik rendezvényt hozták tető alá. A wittgensteini tétel fonákja a jelszavuk: amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell. Azt vették a fejükbe, hogy egy asztalhoz ültetik, egy mikrofon elé terelik a nyilvánosság napszámosait, nem véve tudomást e szféra végzetes kettészakítottságáról. Nem ők tehetnek róla, hogy – a kerekasztalok olykor parázs vitáitól eltekintve – párbeszéd helyett többnyire párhuzamos monológokat hallgathat a nagyszámú hallgatóság. Ráadásul a résztvevők némelyike – György Pétertől Csepeli Györgyön át Fábry Sándorig – a könyvváltozatban hajlamos retusálni, sőt letiltani mindazt, amit korábban nyilvánosan (!) elmondott, a magyar értelmiségi ethosz nagyobb dicsőségére. Ily módon nagy fehér foltok keletkeznek, ám a cenzúra helyett ezúttal az öncenzúra üli torát. Legutóbb a Károlyi-palotában futottak neki a kibeszélési kísérletnek. (Népszava-szerkesztők, figyelem! Ha kolumnás összeállításokat és vezércikket akarnak írni a publicisztikámból, tessék jegyzetelni…) Szó esett az összeomlás narratívájáról, ami a kádárizmust a gyurcsányizmussal összeköti: e retorika szerint nincsen válság, csak megoldandó problémák vannak. Uj Péter Index-főszerkesztő szerint mindenki metaújságíró, aki azzal foglalkozik, hogy a nyilvánosság szerkezete miként torzul. Ők bezzeg, nem terhelve holmi előtörténettel (Pethő Sándor meg hasonlók), csupán működtetik – s olykor torzítják – a nyilvánosságot. Lengyel László felfedezte, hogy az ember bárkivel leülhet, aki a demokrácia és a nemzet határain belül van. A politika viszont csak buborékot fúj, a választási ciklus egybeesik a médiaciklussal, mindennap médiaeseményt kell produkálni. A miniszterek meg nem a kormányülésen tájékozódnak, hanem a Gyurcsány-blogból. „Fizikai képtelenség, hogy Gyurcsány kormányozzon, ha összeadjuk a perceit.” Tegyük hozzá: pszichikai képtelenség is. „Soha ilyen provinciális nem volt a magyar média.” (A nem magyar sem.) Két NB III-as csapat küzdelme folyik a gyepen, de Lengyel azért Fábry politikai helyzetelemzésétől borzad inkább, ezért lényegében le is győzikézi. Én még emlékszem arra, hogy volt pillanat, amikor a kincstári tévé mindkét csatornáján Lengyel elemezte a politikát, ami akkor még nem volt buborék. Meg arra is, amikor Szilágyi Jánosnak kellett rászólnia, hogy közszolgálati életútinterjúban ne orbánozzon. Most viszont Navracsics Tiborral egyeztet. Változnak az idők, fordul a szél.
A nyilvánosságkonferencia számomra kedvenc mondatát Kiss Gy. Csaba idézte Danilo Kistől, a bosnyák származású írótól, akinek az apja gázkamrában halt meg. „Aki csak Auschwitzot mond, és nem teszi hozzá Kolimát, küldd el a fenébe!” Ajánlom Wittgenstein, Gyurcsány és Danilo Kis rajongói: Esterházy, Nádas és Konrád figyelmébe e jó tanácsot. Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell.