Félig szcenírozva a zenéé a főszerep

Ez a jövő operarendezése – méltatta rendező kollégáját, Hartmut Shörghofert Fischer Ádám a Siegfried bemutatója után, és valóban, minden szempontból XXI. századi koncepcióval állunk szemben. Hogy az összes operarendezés, vagy legalábbis a Wagner-művek színpadi adaptációja ebbe az irányba halad-e a következő években, nem tartom sem valószínűnek, sem szükségszerűnek, mindazonáltal ez a hozzáállás kétségtelenül illik a Ringhez.

Hartmut Shörghofer teljesen lecsupaszítva, jelzésértékűen, viszont rendkívül messzemutató asszociációs lehetőséggel jeleníti meg a mű üzenetét, és szinte biztosak lehetünk abban: ha Wagner a kortársunk lenne, valószínűleg nagyon hasonló képi világban gondolkozna. A félig szcenírozás egyébként nagyon jót tesz az előadásnak: a mozgás és színészi játék leköti a nézőt, mégsem vonja el az énekes figyelmét. Az operajátszás veleszületett hibáit is kiköszörüli: így nem olyan zavaró, hogy a törpe két fejjel magasabb az átlagembernél, a fiatal szerelmespár pedig már korosabb és láthatóan súlyfelesleggel küzd. Itt valóban a zenéé a főszerep, így aztán néhány szólóhangszer is felkerül a színpadra az árokból. Az üveg, tükör, ajtó, ég, tűz, víz és filmvászon univerzális szerepét egyszerre betöltő üvegfal rengeteg lehetőséget kínál. Ezt ki is használja a rendezés, a filmektől azonban több fantáziát várnánk.
Nagy meglepetést nem okozott, hogy a sztárszereposztás csodálatos élményt adott a hallgatóságnak. Olyan különleges hangokat, hangszíneket hallhattunk, amelyek ritkán adatnak meg a hazai közönségnek, különösen Wagner egyébként is nehezen énekelhető és speciális hangi adottságokat feltételező tetralógiája esetében. Christian Franz Siegfriedként zseniális, ő ezt a szerepet sok helyen, többek között Bayreuthban is énekelte már. Partnere, Brünhilde csak az utolsó felvonásban szerepel, mégis az előadás egyik legnagyobb élménye azzal a forró és forte drámaiságtól a legelmélyültebb, pianissimo líráig tartó eszköztárral, ahogy a walkür lelki ingadozásait követi. Mime, vagyis Michael Roider magas termete ellenére hihetően formálja meg a törpe karaktert, különösen a bábos jelenete emlékezetes. Említhetnénk persze Alan Titus méltóságteljes Wotanját, Wlater Fink testes hangú Fafnerét, Cornelia Kallisch bölcs és letisztult Erdáját, Hartmut Welker karakteres Alberichjét, én mégis az érintettség okán a mezőny egyetlen magyar énekesét, a fiatal szopránt, Gál Gabit emelném ki. Éteri és tiszta erdei madárkája ugyanis egyenrangú volt a Wagnert sokadszorra éneklő nagy nemzetközi sztárokéval, és ez komoly teljesítmény négy évvel a diploma után.
Ahogy Gál Gabira, a rádiózenekarra is büszkék lehetünk. Először játszották a Siegfriedet, nemzetközi élvonalba illő produkciót hallhattunk. A magyar zenei élet sajátossága, az egyes politikusok által túl soknak ítélt zenekar sokkal inkább komoly kulturális, turisztikai és gazdasági lehetőség, mint felesleges teher az országnak.
(Wagner: Siegfried, premier. Budapesti Wagner-napok, 2008, Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 7., szombat, 16.00.)