Hogy kivirágozzon a világ

Már egy hét is eltelt, az egyszerből kétszer lett, visszaesőként ültem be a Puskin kistermének negyedik sorába, pöckölgettem a bánat húrjait, dúdoltam magamban egy csepp indiet, és rájöttem, hogy mitől tökéletes film John Carney szobamusicalje, az Egyszer.

Homályosan dereng még valami a kedvesség forradalmából. Lapunk hasábjain is pedzegették már (Magyar Nemzet, Karácsonyi Magazin, 2006. december 23., A kedvesség forradalma, Molnár Miklós cikke, tessék visszakeresni, nálam ott lapul szépen öszszehajtva a titokfiókban): szeretetforradalomról volna szó, amelyre az igény – kár tagadni – mindanynyiunkban ott pislákol, mégis inkább a dac divatja mögé rejtőzünk, pökhendien ellökjük magunktól az élet apró csodáit, belerúgunk felebarátunkba, öltögetjük a nyelvünket. Dörgölőzünk az ördöghöz. Közben titkos féreg foga rág – a méreg megesz.
Pedig minden milyen egyszerű volna. Halk mozdulattal sutba dobni az álarcot, leradírozni a pózt, szennyeskosárba simogatni a sallangokat. Milyen egyszerű volna észrevenni a másikban a jót, ezt a jót aztán szeretni, s ha már szeretünk, elfogadni a rosszat, ami köréje nőtt a nagybetűsben, milyen egyszerű volna fintor helyett mosolyra görbülni, esetleg kacsintani, kézen fogni valakit, és kilépni a mókuskerékből. Milyen egyszerű volna forradalmian kedvesnek lenni tehát, milyen egyszerű volna feltétel nélkül, csak a gesztusért magáért, csak azért, mert a spontán jóakarat bennünk szunnyad és csak mert lehetséges – szeretni. Nem kéne mást, mint engedni a belső késztetésnek, s szépen lassan, szemernyit, de megváltozna körülöttünk a világ.
Mindez itt zsibong most bennem, John Carney az oka, ez az arcpirítóan rövid idő alatt, olcsón öszszerakott filmecske még mindig átjár, melenget, hiába van kánikula, jól esik; könyökölök íróasztalomon, „faricskálok lomhán egy dalon”, vakegérként keresem a szanaszét gurult, korábban jól megfegyelmezett szavakat.
„A little movie with a big heart”, olvasom a film előzetese alatt a kommentárt a Youtube videomegosztón. Hát hallgattassék el most a kritikus. Ébredjen és csináljon kedves forradalmat inkább a rég elaltatott örök kamasz, aki egészen pontosan megérti, miért hódította meg a világot ez a dal uralta filmecske. Hát azért, mert akik összebarkácsolták, szeretik egymást. Egyszerű.
Lám, létezik egy ember, Glen Hansard, a népszerű ír Frames együttes dalszerző-énekese, és létezik a cseh Markéta Inglová, akit Hansard egy családi bulin vett észre, no nem mint prédát, hanem mint embert, akit szeretni lehet. Ők ketten már együtt zenélnek, bizonyos duettjükért, amelyet történetesen az Egyszerhez írtak, az idén februárban átvehették a legjobb dalért járó elismerést az Oscar-ítészektől. És létezik még a már emlegetett John Carney, a Frames egykori basszusgitárosa, aki meglátta Hansardban és Inglovában, amit meg lehet látni, és rájuk húzott egy testhez álló történetet, amely akár igaz is lehetne.
Triójuk Antonionit juttatja eszembe, az Egy sosem volt szerelem krónikája című novellafüzért, amelyből a Túl a felhőkön című, Wendersszel közösen jegyzett film megszületett. Egy sosem volt szerelem krónikája az Egyszer is, gitárra és zongorára hangolt indiemusical, keserédes videoklipfüzér, amelynek középpontjában egy olyan emberi kapcsolat áll, amelynek levegőjét nem ronthatja testiség, olcsó beteljesülés, de amelynek kötelékeit mindennél szorosabbra fűzi a kölcsönös (zene)szeretet és ellenszolgáltatást nem váró kedvesség. Két ember esetében ez több mint elég, figyelmességük, türelmük és megértésük kirántja a másikat önnön rabságából, ad a másiknak egy fuvallatnyi löketet, épp csak annyit, véletlenül sem többet, hogy kivirágozzon körülötte – benne – a világ, a néző pedig velem együtt egyszeriben észrevegye magában azt a késztetést.
(Egyszer. Színes ír filmdráma, 85 perc. Rendezte John Carney. Forgalmazza a Budapest Film.)