Szüntelen nyüzsgésben

A nyolcvanas évek közepétől foglalkozik Szamódy Zsolt fotóművész az ember által átalakított, épített környezet és a természet kölcsönhatásaival. Nagyobb anyagai témájukban mind az emberi beavatkozás következtében megváltozott civilizált környezethez kapcsolódnak, amelyben az ember csak közvetett módon van jelen. Épített vízpart, kikötő, gyár, katonai erődrendszer jelenik meg többnyire a képein, többek között a komáromi erődrendszerről készült fotókon, amelyekből 1996-ban Komárom Erődváros címen a fotóalbuma is megjelent.
Mindezek után legalábbis meglepőnek tűnhet, hogy néhány hónappal ezelőtt Indiába utazott néhány hetes fotós körútra, még akkor is, ha ezt megelőzően kétszer is járt Távol-Keleten, Thaiföldön, s oda sem a thai masszázzsal gazdagított tengerparti nyár, hanem a fotográfusi érdeklődéstől vezettetve utazott. A Fészek Galériában bemutatott képei tanúsága szerint azonban csak földrajzi értelemben nagy a távolság a régebbi és a mostani fotók között, az Első tekintetre címmel megrendezett tárlat anyaga sem szól ugyanis másról, mint az emberről és a természetről, s arról az átalakulási folyamatról, amely Indiában Európához képest jócskán elkésve indult meg, s amely még csak ezután ér csúcspontjához a szubkontinensen. Ez a folyamat – sejtetik Szamódy Zsolt felvételei – talán, remélhetőleg nem alakítja át olyan gyökeresen és visszafordíthatatlanul az értékrendszert, mint az a világ nyugati felén történt. Hogy miért? A választ pontosan talán még könyvtárnyi szakirodalom átolvasása után sem tudnánk megfogalmazni, a képek sejtetik azonban, hogy azért, mert a tradíció a mindennapok minden mozzanatát áthatja, s ez nem gyors változtatásra, hanem az értékek megőrzésére ösztönöz.
A tárlat címe, az Első tekintetre rokonszenves szerénységről beszél. Szamódy nem gondolja, hogy néhány hét alatt felfedezheti egész Indiát, de nem kevés az sem, amit meglát, megmutat az indiai hétköznapokból és ünnepekből, a különböző embertípusokból, abból a szüntelen nyüzsgésből, amely a legkisebb indiai településeket is jellemzi. Alig fotózott közismert épületeket, az amritszári Arany- templom és a Tadzs Mahal is csak egy-egy pillanatkép háttereként jelenik meg, a lépcsősor a benáreszi Gangesz-parton éppen csak fölsejlik a párában. Utcai árusai, szakácsai, kézművesei India bármely pontjain élhetnek, együtt a szent tehenekkel és az uniformisukra büszke kisiskolásokkal, a múlttal és a jövővel, no meg a hatalmas színes ábrákkal díszített teherautókkal, amelyek rizst visznek délre a Himalája lejtői felől vagy színes televízióval, hifitornyokkal megrakva indulnak a kikötőkből az ország belseje felé. Akármit is visznek, időnként megállnak, hogy felvegyék a hosszú úton megfáradt zarándokokat, s időnként tülkölnek is, eleget téve a minden kamionon olvasható felszólításnak: Horn Please – Kérlek dudálj! Figyelnek egymásra, értékeikre az indiaiak, s ez a legreménytelenebbnek látszó helyzetben, a legmostohább körülmények között is erőtartalékot jelent. Első tekintetre, a fotográfus szerint ez az, amit meg kellene tanulnunk tőlük.
(Szamódy Zsolt: Első tekintetre, Fészek Galéria, június 20-ig.)