Győzelem és szépség

Vitán felül áll, hogy kontinensünkön nincs még egy olyan esemény, amely egyszerre, ilyen hosszú időre annyi embert megmozgat, mint a labdarúgó-Európa-bajnokság. A bő három hét lehetőséget kínált arra, hogy megfigyeljük tizenhat nép viselkedését, bár a futball közönsége nyilván nem nyújt teljes képet, csak az egyik keresztmetszetet mutatja meg.

Tényleg üzlet?
Mint minden a világon, az Európa-bajnokság is hatalmas üzlet, vagy legalábbis annak gondolták. Új stadionokat kellett építeni, vagy legalább a régieket felújítani, s bár Ausztriában és Svájcban adott volt az út- és tömegközlekedési hálózat, a két országban szálláshelyek is akadnak bőségesen, mégiscsak fel kellett készülni a több százezer vendég fogadására. Akiktől a hatalmas bevételt várták.
Utólag már kicsit vegyesebb a kép. Bécs volt az Eb fővárosa, üzletileg Svájcban eleve kevesebbet vártak a rendezvénytől. Az utólagos felmérések azt mutatják, a labdarúgó-kontinenstorna szinte semmiféle hatással nem lesz az alpesi ország makrogazdasági mutatóira. De még azon városokban sem egyértelmű az összkép, amelyek mérkőzéseknek adtak otthont. Svájcban elvileg a hollandok hozták a legnagyobb hasznot. A narancssárga mezes rajongók Bernt háromszor, Bázelt pedig egyszer árasztották el több mint százezres létszámmal, ám ezeken a helyszíneken sem voltak maradéktalanul elégedettek a kereskedők. Az Eb alatt vitathatatlanul a sör volt a legkeresettebb portéka, amelyet korsónként átlagosan négy-öt euróért árultak. Igen ám, de a svájci vendéglőipar nem a kocsmákra, az utcai árusokra, sokkal inkább a színvonalas, meglehetősen drága éttermekre épül. Ezek tulajdonosai pedig azért panaszkodtak, mert megcsappant a forgalmuk. A kifinomult svájci polgárok, miközben kiülnek valamelyik étterem teraszára, a simogató napsütést, esetleg a szomszédos térről átszűrődő zenét akarják élvezni; az Eb alatt ezzel szemben csupán terepakadályt képezhettek volna a „vad hordák” útjában. Talán felülvizsgálatra szorul az a rend, hogy a szurkolókat mindenhol a belvárosban igyekeznek kiszolgálni.
Bécsben teljes átvilágítást készítettek az Eb hatásáról. E szerint az esemény hosszú távon 100 millió eurós többlettel járul hozzá az osztrák főváros gazdaságához. Ám itt is akadnak vesztesek szép számmal. A június általában a kongresszusok ideje, az Eb miatt azonban sok rendezvény elmaradt, aminek a luxus- és többcsillagos szállodák látták kárát: a szobák kihasználtsága nem érte el a szokásos szintet. A bécsi vendéglősök is panaszkodtak a vártnál kisebb forgalom miatt. A práterbeli éttermek és szórakoztatóipari egységek tulajdonosai valóságos katasztrófáról beszéltek: a forgalmuk a rendesnek a 65 százalékát sem érte el, mert a gyerekes családok az otthon maradást választották. De még a szurkolói zónák árusai közül is sokan veszteséggel zártak, mert nem tudták kitermelni a borsos bérleti díj ellenértékét. Hasonló a helyzet a kulturális intézmények háza táján is. Az Állami Operában (Staatsoper) az osztrák–német mérkőzés ideje alatt az ülőhelyek egyharmada üresen tátongott, ami a nézők számát tekintve a szezon mélypontját jelentette. A Leopold Múzeum is bevételkiesésről számolt be. A mozik 40 százalékos látogatottsági szinten üzemeltek. A legnagyobb haszonra az emléktárgyakat és sporttartozékokat árusító üzletek, illetve a nagy és olcsó élelmiszer-láncolatok tettek szert. De ez nem is meglepő. Az Európa-bajnokság a nemzetközi gazdaság része, így természetes, hogy a multik jártak jól.

Illik a két házigazdával kezdeni a bemutatást. Ausztriában nemhogy szűkült, tovább mélyült a szakadék azok között, akik rajonganak a labdarúgásért, illetve akik közömbösen követik a sportág eseményeit. Az Európa-bajnokság előtt durván harminchét százalékra tették azon osztrákok arányát, akik semmilyen formában, még az eredmények szintjén sem követik az Eb-t. A torna vége felé közeledve a közönyösök hangja felerősödött, sokan tüntetőleg „Nem nézem az Eb-t!” feliratú kitűzőt viseltek. Ennek dacára a futballőrület rekordot döntött az országban. Soha, még a két évvel ezelőtti világbajnokság döntője idején sem ragadtak annyian a tévé képernyője előtt labdarúgó-mérkőzés alatt, mint az Ausztria–Németország csoportmeccs közvetítésekor. A 8,3 millió lakosú országban 2,5 millió embert hozott lázba az örök rivális elleni összecsapás. A 30 százalékos nézettség különösen annak figyelembevételével elismerésre méltó, hogy Spanyolországban a válogatott győzelmét a döntőben 17 millió ember, tehát a 45 milliós lakosság 38 százaléka követte, márpedig az ibériaiak futball iránti rajongását jóval hevesebbnek gondolnánk.
Az osztrák–német rokonságról pedig csak annyit, hogy a német–spanyol döntőben az osztrákok 83 százaléka a spanyoloknak szurkolt. A közös Habsburg-múlt ezek szerint sokkal erősebb, mint a közös nyelvi és kulturális kötelék…
Pedig az osztrákok le sem tagadhatnák németes vonásaikat. A vonatok szomszédunknál is percre pontosan indultak, s nem lehetett akkora a tömeg a bécsi metrón, hogy a mozgólépcsőn az emberek ne álltak volna a jobb oldalra, utat engedve azoknak, akik sietnek. Az osztrákok szívélyességét személyesen is megtapasztaltam Klagenfurtban, amikor reménytelenül parkolóhely után kutattam. Az egyik lakó sietett a segítségemre, rendelkezésemre bocsátva saját autóbeállóját.
A legmegdöbbentőbb élmény Svájcban ért. Éjszaka sehogy sem boldogultam az önkiszolgáló benzinkúttal, az automata elnyelte ötven svájci frankomat. A telefonos forróvonalat tárcsáztam, meglepetésemre éjjel egykor is fogadták a hívást. A diszpécser elnézést kért a kellemetlenségért, s azt tanácsolta, másnap munkaidőben próbálkozzam ugyanott, biztos találok hivatalos személyt. Olyat nem találtam, ellenben a szomszédos autószerviz recepciósa minden további nélkül visszaadta az ötven frankot, amikor átnyújtottam neki a befizetést igazoló blokkot. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem mondok igazat.
Nem hűvösek a svájciak, csupán kicsit féltik az idegentől azt a világot, amelyet felépítettek maguknak. Hogy mást ne említsek, Bázelben az önkéntesek hasztalan küzdelmet vívtak a holland szurkolókkal, amikor azok a stadion felé vonultak. A Rajna-parti városban annyira adnak a részletekre, hogy még a villamospálya „töltése” is füvesített. A tömegpszichózis alól még a derék hollandok sem mentesek. Meccsnapon gátlástalanul szemeteltek, s szórták el a csikkeket.
Ez még csak-csak érthető, ám a hollandok viselkedése megfejthetetlen volt az oroszok elleni negyeddöntőben. A belvárosban fergeteges bulit csaptak, erőt demonstrálva közösen vonultak ki a St. Jakob parkba, felültek a lelátóra, s ezzel véget is ért a közösségi élmény. Számszerűleg hiába voltak nyomasztó fölényben, némán nézték végig a meccset; a néhány száz fős orosz tábor hangja töltötte be a teret. Az oroszok egyébként sehol sem keltettek félelmet. Ugyan láttam furgonnyi terepjárón közlekedő „újgazdagokat” is, ám a többségük nem rongyot rázni, hanem csapatát buzdítani érkezett Ausztriába és Svájcba.
A svédek hozták kimenőnapi formájukat, többnyire alaposan felöntöttek a garatra, a horvátok mutatták a legnagyobb elszántságot – leszámítva a muzulmán hitű németeket és svájciakat. Az Európa-bajnokság azt mutatta, továbbra is helyesebb törökökről beszélni, mert legyenek bár harmadik generációs bevándorlók, a Svájc–Törökország és a Németország–Törökország találkozón is őseik csapatának szurkoltak.
A döntő a két részt vevő ország közötti különbséget is megmutatta. A spanyolok fiesztát tartottak Bécsben, táncoltak, énekeltek, s nem csupán a mindenfelé ismert nemzetközi slágereket, hanem saját (nép)dalaikat is. A németekből ellenben mintha már kiveszett volna a saját kultúra ismerete iránti igény. Csak a minden országban ismert rigmusokat kurjongatták. Egy dalt tekintenek igazából sajátjuknak: a himnuszukat. Ezt a meccs előtt, közben és után is elénekelték rendkívül lelkesen. Sőt utóbbi két alkalommal, amikor érett a csapatuk veresége, már az elfeledett-betiltott „über alles” versszakkal.
Lám, a németek a játékban is inkább a győzelmet, a spanyolok a szépséget keresik. Ezalól a labdarúgás sem kivétel.