Győzelem és szépség

Vitán felül áll, hogy kontinensünkön nincs még egy olyan esemény, amely egyszerre, ilyen hosszú időre annyi embert megmozgat, mint a labdarúgó-Európa-bajnokság. A bő három hét lehetőséget kínált arra, hogy megfigyeljük tizenhat nép viselkedését, bár a futball közönsége nyilván nem nyújt teljes képet, csak az egyik keresztmetszetet mutatja meg.

Illik a két házigazdával kezdeni a bemutatást. Ausztriában nemhogy szűkült, tovább mélyült a szakadék azok között, akik rajonganak a labdarúgásért, illetve akik közömbösen követik a sportág eseményeit. Az Európa-bajnokság előtt durván harminchét százalékra tették azon osztrákok arányát, akik semmilyen formában, még az eredmények szintjén sem követik az Eb-t. A torna vége felé közeledve a közönyösök hangja felerősödött, sokan tüntetőleg „Nem nézem az Eb-t!” feliratú kitűzőt viseltek. Ennek dacára a futballőrület rekordot döntött az országban. Soha, még a két évvel ezelőtti világbajnokság döntője idején sem ragadtak annyian a tévé képernyője előtt labdarúgó-mérkőzés alatt, mint az Ausztria–Németország csoportmeccs közvetítésekor. A 8,3 millió lakosú országban 2,5 millió embert hozott lázba az örök rivális elleni összecsapás. A 30 százalékos nézettség különösen annak figyelembevételével elismerésre méltó, hogy Spanyolországban a válogatott győzelmét a döntőben 17 millió ember, tehát a 45 milliós lakosság 38 százaléka követte, márpedig az ibériaiak futball iránti rajongását jóval hevesebbnek gondolnánk.
Az osztrák–német rokonságról pedig csak annyit, hogy a német–spanyol döntőben az osztrákok 83 százaléka a spanyoloknak szurkolt. A közös Habsburg-múlt ezek szerint sokkal erősebb, mint a közös nyelvi és kulturális kötelék…
Pedig az osztrákok le sem tagadhatnák németes vonásaikat. A vonatok szomszédunknál is percre pontosan indultak, s nem lehetett akkora a tömeg a bécsi metrón, hogy a mozgólépcsőn az emberek ne álltak volna a jobb oldalra, utat engedve azoknak, akik sietnek. Az osztrákok szívélyességét személyesen is megtapasztaltam Klagenfurtban, amikor reménytelenül parkolóhely után kutattam. Az egyik lakó sietett a segítségemre, rendelkezésemre bocsátva saját autóbeállóját.
A legmegdöbbentőbb élmény Svájcban ért. Éjszaka sehogy sem boldogultam az önkiszolgáló benzinkúttal, az automata elnyelte ötven svájci frankomat. A telefonos forróvonalat tárcsáztam, meglepetésemre éjjel egykor is fogadták a hívást. A diszpécser elnézést kért a kellemetlenségért, s azt tanácsolta, másnap munkaidőben próbálkozzam ugyanott, biztos találok hivatalos személyt. Olyat nem találtam, ellenben a szomszédos autószerviz recepciósa minden további nélkül visszaadta az ötven frankot, amikor átnyújtottam neki a befizetést igazoló blokkot. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem mondok igazat.
Nem hűvösek a svájciak, csupán kicsit féltik az idegentől azt a világot, amelyet felépítettek maguknak. Hogy mást ne említsek, Bázelben az önkéntesek hasztalan küzdelmet vívtak a holland szurkolókkal, amikor azok a stadion felé vonultak. A Rajna-parti városban annyira adnak a részletekre, hogy még a villamospálya „töltése” is füvesített. A tömegpszichózis alól még a derék hollandok sem mentesek. Meccsnapon gátlástalanul szemeteltek, s szórták el a csikkeket.
Ez még csak-csak érthető, ám a hollandok viselkedése megfejthetetlen volt az oroszok elleni negyeddöntőben. A belvárosban fergeteges bulit csaptak, erőt demonstrálva közösen vonultak ki a St. Jakob parkba, felültek a lelátóra, s ezzel véget is ért a közösségi élmény. Számszerűleg hiába voltak nyomasztó fölényben, némán nézték végig a meccset; a néhány száz fős orosz tábor hangja töltötte be a teret. Az oroszok egyébként sehol sem keltettek félelmet. Ugyan láttam furgonnyi terepjárón közlekedő „újgazdagokat” is, ám a többségük nem rongyot rázni, hanem csapatát buzdítani érkezett Ausztriába és Svájcba.
A svédek hozták kimenőnapi formájukat, többnyire alaposan felöntöttek a garatra, a horvátok mutatták a legnagyobb elszántságot – leszámítva a muzulmán hitű németeket és svájciakat. Az Európa-bajnokság azt mutatta, továbbra is helyesebb törökökről beszélni, mert legyenek bár harmadik generációs bevándorlók, a Svájc–Törökország és a Németország–Törökország találkozón is őseik csapatának szurkoltak.
A döntő a két részt vevő ország közötti különbséget is megmutatta. A spanyolok fiesztát tartottak Bécsben, táncoltak, énekeltek, s nem csupán a mindenfelé ismert nemzetközi slágereket, hanem saját (nép)dalaikat is. A németekből ellenben mintha már kiveszett volna a saját kultúra ismerete iránti igény. Csak a minden országban ismert rigmusokat kurjongatták. Egy dalt tekintenek igazából sajátjuknak: a himnuszukat. Ezt a meccs előtt, közben és után is elénekelték rendkívül lelkesen. Sőt utóbbi két alkalommal, amikor érett a csapatuk veresége, már az elfeledett-betiltott „über alles” versszakkal.
Lám, a németek a játékban is inkább a győzelmet, a spanyolok a szépséget keresik. Ezalól a labdarúgás sem kivétel.