Hegyi tangó

Új fürdővendég érkezett Herkulesfürdőre a tízórai vonattal: „régi barátnőnk, Brenóczy Jutka” – róla pedig tudni kell, hogy Herczeg Ferenc nagy sikerű szappanoperájának, A Gyurkovics fiúknak illusztris szereplője, akit pár órával az után tett le a vonat a kupolás állomáson, hogy vőlegényjelöltjét, Gyurkovics Gézát megszöktette Hetvitczné, a szép kegyelmes asszony.
A romantikus történet máshol is megeshetett volna, de Herkulesfürdő az igazi, a páratlan helyszín, regényességben felülmúlhatatlan. Túlragyogja Baden-Badent, Karlsbadot, Marienbadot. Milyen most Herkulesfürdő, azaz Băile Herculane? Miért lett „kegyvesztett” a hírneves fürdővárosok sorában? A mahartos kisasszony azt feleli kérdésemre: Orsova? Tudja, kérem, mikor volt polgári vízi út a Duna? Két évtizeddel ezelőtt. A mi személyhajóink Mohácsig járnak… Az autóbuszjáratok is messze elkerülik a Dél-Bánátot, csak a vasúti irány – temesvári átszállással – ígéri nemzeti múltunk egyik büszkeségének becserkészhetőségét. Igaz, szerencsés csatlakozással most sem rövidebb a menetidő, mint valaha, a Monarchia idején; tíz óra alatt Herkulesfürdőre érkezhet az újkori vándor.
A vasútállomás békebeli. Bakterházai még épek, a kupolás várócsarnok mozaikjain római harcosok, a reneszánsz ablakok a sugaras múltba tekintenek. Az óváros távolságát korábban elegáns fiákerek győzték le, most a legdivatosabb, vadonatúj Daciák sofőrjei vetnek hálót a gyér vendégsereg közé. A szolid polgári házakkal övezett útvonalat helyenként tizenöt emeletes betonszörnyek tarkítják. A szociális turizmus bástyái ezek, megépítésüket sajátos elv diktálta: az úri középosztály, a middle class gyógyulási esélyeit „a munkásosztálynak kell átengedni”. Ezek az erőszakos, tájidegen építmények többségükben tönkrementek, csak két „szálloda” fogadja a jobbára nyugdíjas üdülőket: a Dacia és a Hercules. A kiszolgálás precíz, a kezelések pontos időbeosztással zajlanak, a kisméretű termálmedencében takaratlanul fürdőznek előbb a hölgyek, majd a férfiak. A szobák kopottasak, a rugók pucéran nyikorognak a fotelek alján. A ruhásszekrények ajtói ki-kibillennek, pántjaikat megette az idő.
Herkulesfürdő forrásait – két tucat sós és kénes is buzog a városka környékén – nőgyógyászati bajok, köszvény, higany- és ólommérgezés, idegbetegségek, bénulások, légzőszervi bántalmak, rekedtség, bőrbajok, fekélyek, aranyér-, csontbántalmak gyógyítására javallják. A régi világban egyénre szabottan keverték a termálmedencék és a kőkádak vizét; a fürdővendég betegségének igénye szerint. Nem történhetett meg az, ami manapság igen gyakori: az egyik testrész gyógyul, a másik esetleg károsodik.
Az óváros szélén két, még romos állapotában is szemet gyönyörködtető díszkútban csordogál a szem- és gyomorbetegek vize; mostanság szétszórt, földbe taposott műanyag poharak, kólásüvegből fabrikált, nejlonszatyrokból formált alkalmi ivóedények szemléltetik a kordivatot. Az óváros – messziről nézve – még ma is fantasztikusan elegáns. A Cserna-patak két oldalán a tengerszint felett 168 méter magasságban találhatók a patinás szállodák, amelyek még most is palotának látszanak. A Herkules tér elején 15 méter magas Herkules-szobor áll, emlékeztetve a fürdőváros történetére, a római légiók szorgalmas építkezési kedvére, akik Traianus császár parancsára fürdőket építettek. Ennek emlékét őrzi az a múzeum, amelyet a románok megmentettek az enyészettől, stílustalan szálloda alá rejtve a kincseket.
Hosszú hányattatás után, az 1850-es években nyerte el mostani arculatát a fürdőtelep. Ekkor épült a kupolás Szapáry-gyógycsarnok, amelynek hagymatetős panteonjában márványtábla hirdeti, hogy a gyógyfürdő I. Ferenc József király uralkodása, Tisza Kálmán miniszterelnöksége, Szapáry Gyula gróf pénzügyminisztersége idején épült Alpár Ignác építész tervei szerint. A jobb napokat látott hatalmas fürdőház manapság csak kádas kezeléseket vállal, a medencék tönkrementek, maga az épület is pusztulásnak indult. Az épülettel szemben, a Cserna-patak bal partján látható az egykori kaszinó, amely távolról a tökéletesség látszatát nyújtja; homlokzatán még olvasható az egykori jelszó: Saluti et laetitiae, vagyis az egészségnek és az örömnek háza a ragyogó épület, amelynek árkádja festészeti remekeket őriz mind a mai napig. E kaszinóban muzsikált tíz esztendőn át cigányzenekarával Czutor Béla, Vásárhely híres prímása. Kevesen tudják, hogy Rippl-Rónai József 1901-ben egyéb herkulesfürdői táj ecsetre fogása után megfestette a kaszinót is. A díszes épület manapság afféle művelődési ház, de akárcsak Szentendrén, itt is bőrkabátokat, kucsmákat árusítanak az előcsarnokban és a balett-teremben.
A volt kaszinó közelében van egy titokzatos villa. Erzsébet királyné – idegenkedve a Burg pedantériájától – szinte mindig úton volt; „holtáig nem lelte helyét a világban”. Szerette a tengert, de a bércek, csúcsok is vonzották. „Merészen és ezüstösen / Pompáz a sziklafok, / Majd rőt lesz csipkés éle fenn, / Szikráz, kigyúl, lobog!” Költői sorok Herkulesfürdő bérceinek köszöntésére? Valószínű. A költő királynét a vad lovasvágták, hosszú gyalogtúrák és nagy téli utazások után ízületi bántalmak gyötörték. Orvosa el is tiltotta a lovaglástól. A császár, aki maga is híve volt a híres fürdőnek, s aki még a Vaskapu-csatorna felavatásának ünnepi találkozóját Szerbia és Románia uralkodójával is e városkában rendeztette meg, 1875-ben neorokokó villát építtetett hitvesének. Ez volt a tündérlak, Korfu, Gödöllő után a harmadik kedvenc. Átellenben, a Decebal Szállóban volt Ferenc József királyi lakosztálya. Sisinek külön fürdője volt a villában. A legenda szerint a Domogled hegy tetején lévő Erzsébet-csúcs onnan kapta nevét, hogy Sisit, miután hihetetlen erőkifejtés árán feljutott a hegytetőre, elragadta a tünemény, és felkiáltott: ha én egyszer itt reggelizhetnék! A herkulesfürdői atyafiak még aznap éjszaka sietve lugast ácsoltak odafönt, hogy szeretett királynéjuk az alatt reggelizhessen.
A Sisi-villa könyvtárosa (a többször átépített ház jelenleg könyvtár) készségesen tárt elénk könyveket, képeslapokat, posztereket, majd betessékelt bennünket az eredeti állapotában megőrzött, velencei tükrökkel és csillárokkal, mennyezeti festményekkel díszített fogadóterembe.
A Decebal Szálló méltóságteljes lépcsőzete a közúttal érintkezik. Feljárója töredezik, porlad, az ajtók, az ablakok keretükből, rámájukból kifordulva várják a szebb napokat. Mikszáth is megfordult itt. Egyik karcolatában így adomázik: „A vendégek száma most is megközelíti az ezerkilencszázat, kik igen jól érzik magukat, mert mulatság akad bőven: kóbor komédiástruppok, oláh koncertírozók, szerencsét próbáló hegedűvirtuózok egymásnak adják a kilincset, mely többnyire arannyal van befuttatva.”
A Herkules téren, az Apolló Szállóval szemben található egy másik „barokk” hotel, amely párját ritkítja Herkulesfürdőn. Szocialista szerepéről annyi tudható, hogy itt ütötték fel székhelyüket a hatalmasok, a szakszervezeti turizmus irányítói, a szobaelosztók. Rendbetétele ma már csak illúzió. A romániai fordulat esztendejében Silvio Berlusconi médiamágnás ajánlatot tett: érdeme és régi fénye szerint felragyogtatja Herkulesfürdőt. A válasz rövid volt és tömör: Románia nem eladó. Aztán csak rátette a kezét a fürdővároskára két román újgazdag, Nicolae Văcăroiu és Doru Ioan Tărăcilă, a szociáldemokrata párt főkorifeusai. Berlusconi felbuzdulása óta eltelt szűk húsz esztendő. A mozdulásnak apró jelei sem láthatók, az új tulajdonosok kivárnak.
Csak a teret lezáró római katolikus templom mutatja egykori önmagát és a Ferdinánd Hotel, amely a városka legrégebbi vendégfogadója volt. Kétszer építették át, utoljára 2001-ben. Román–izraeli tulajdonosai 45 szobát és öt lakosztályt újíttattak fel. Rendbe hozatták a kis kupolás fürdőt; medence, törökfürdők, orvosilag előírt gyógymódok szolgálják a vendéget, pontosan úgy, mint egykoron. A szálloda udvara maga a kertépítészet egyik csodája. A magas hegy oldalában lévő épületegyüttes udvarán valódi forrás csörgedezik, a lejtő különböző pontjain pergolák, hinták, pihenőpadok és rengeteg virág. A pergolákban asztalok, terítékek; a pincérek kacskaringós lépcsőkön hozzák fel a rendelt ételeket, italokat. Itt méláztam Komán János erdélyi költő Herkulesfürdőn című versének néhány során: „Múlthamisító hallgatások / múzeuma ez a város, beteges tünet. / Ha van gazdája, akkor a szelleme vak és süket. / Panaszkodnak a mellőzött épületek, / tiltakoznak, követelnek, / és némelyik már-már fenyeget. / Hiába fordították le a nevüket, / ismerjük az eredeti keresztlevelüket.” (Történt ugyanis, hogy az országváltás után a Teréz-, Nándor-, Rezső-, Ferenc József-udvar, a Mária-, Sarolta-fürdő elnevezés nem nyerte el az új urak tetszését, így születhettek később ilyesfajta nevek: Decebal Hotel, 7 Noiembrie fürdő, Augusztus 23. park.)
Az egész városkában csak egy helyen, a romai katolikus templomban van nyoma annak, hogy e tájon valamikor magyarok is éltek, gyógyultak, szórakoztak és vigadtak. A templomi felirat háromnyelvű. A magyar: Az Úr házában vagyunk, csendet kérünk! Valamelyik lexikon Herkulesfürdőt emlegetve kilencven magyarról szól, a Ferdinánd Hotel főpincére mindössze tíz családról tud.
Herkulesfürdőn a kocsmáké a főszerep. Klasszikus étterem és hagyományos cukrászda nincs sehol. Tréfásan mondtam a főpincérnek: nyithatnánk egy cukrászdát. Ingerülten válaszolt. „Ablakon kidobott pénz. Biztos bukás.” „Majd mindenütt a Herkulesfürdői emléket játsszuk és daloljuk…” A főpincér csak nézett értetlenül, és elsietett a dolgára.
Pedig magunk is dúdolgattuk a dalt, felidézve Bajor Nagy Ernő slágertörténeti sorait. „Ezerkilencszázhárom júniusának egyik délelőttjén Herkulesfürdőn a harminchármas ezred zenekarának karmestere, Pazeller Jakab leült a zongorához, és saját kedvtelésére játszani kezdett. Egyszer csak érdekes téma bontakozott ki a rögtönzésből: keringő, könnyű kis bódulat, áradó romantika… A kottapapír fejlécére ezt írta: Herkulesfürdői emlék.”
A néma, omladozó szállodák egykorvolt „kurszalonjaiban, ahol – Mikszáth szerint – napjában kétszer is táncmulatság volt; délelőtt az apró gyerekek kerekedtek neki a valcereknek, este aztán a fölserdült kétnembeli fiatalság táncolt”, most az egerek táncára figyelhetünk fel.
Mikrobusz vitt fel bennünket a Hétforráshoz. Itt apró fürdőmedencéket vájt a sziklába a természet. Harmincnyolc fokos termálvíz tör elő a sziklafalakból. A medencékben egymáshoz lapulva lubickolt több tucat fürdőző. „Masszázsszalon” a rozoga fabódéban, öltöző egy rozsdás vaskatlanban. Az erdei út mentén öreg Daciák egymás hegyén-hátán. Tákolt fabódékban sül a miccs (mici), a csupasz kolbászrudacska. A brassói nyugdíjas Málnai Dénes bátyám, akivel már korábban ismeretséget kötöttünk, kibújik a kőteknőből, szárítgatja magát a napon. Kérdezés nélkül mondja: „Kisemberek, románok és magyarok. Kiszorultak a szállodákból. De van közöttünk szociális turista is, mi azért kirándulunk ide, mert itt jobb a víz, mint az üdülőben.” Hangos a zene, alig értjük egymás szavát. Egy héten át mindenütt: autóbuszban, szállodában s most itt, az erdő közepén, a folyó partján is román „lakodalmas”. Nincs más, Dénes bátyám? „Nemigen… Mi csak »hegyi tangónak« mondjuk… Megszoktuk…”
És a Herkulesfürdői emlék…? Tudja, az a szép romantikus keringő. Azt nem játsszák sehol? …
„Valaha, amikor még fiatal voltam, igen… Táncoltam is rá. Most csak viccelődünk… Herkulesfürdői zsemlék… Herkulesfürdői korpás, ropogós zsemlék… Ugyanis pékmester voltam.”